Nem kevés időeltolódással az Argentínából való valós hazatértem után, ám mégis elérkezett a pillanat, hogy lezárjam gondolataim és történeteim kis folyamát. Ennek megtétele inkább személyes indíttatású, mintsem a közönség kívánsága, mégis a történet kereksége, az i-n a pont adhat még néhány használható benyomást mások számára. Talán nem lett volna szükséges ennyit várni a konkluziókkal mégis biztos vagyok benne hogy pár hónapja még nehéz lett volna azt a három dolgot kiválasztanom, amit mindenképpen meg akarok osztani másokkal. Kétségtelenül segített ebben ezidőalatt a sok-sok beszélgetés, mesélés, anekdotázás és közös emlékezés a hazatértem óta és a jó kérdések amiket kaptam az érdeklődőktől, amikért utólag is nagyon hálás vagyok.
Ezt a záróbejegyzést azoknak írom, akik elhatározzák, hogy meglátogatják-e színes-szagos kontinenst, Dél-Amerikát, vagy hosszabb felfedező útra indulnak magukban vagy magukért valamint azoknak is akik itthon maradnak szeretnék néhány "vásárfia" gondolatot átadni. Bár a blogom leglelkesebb követője, a nagypapám, sajnos már nem olvashatja ezeket a sorokat, mégis neki ajánlom, és bizonyos másoknak is, akikre még vár a nagy út.
A dél-amerikaiak életének egyik legelterjettebb képéről a "napsütés, szenvedély, vidámság"-ról szeretnék beszélni. Bár az argentinokra legkevésbé jellemző a siettség, és felelősségek olyan mértékű egymásra halmozása, amitől az ember már ki sem lát a munkából, mégis a lendület és pörgés alapeleme a mindennapi életnek, pontosabban a magánéletnek. Szerény tapasztalataim alapján két másik országban, Uruguayban és Kolumbiában járva úgy gondolom, egy dolgot mindenképpen megtanulhatnánk a dél-amerikaiaktól: Ahogy a munkában dolgozni kell, úgy az életben élni kell. És az utóbbi a fontosabb.
Persze mondhatnánk, hogy az esélytelenek nyugalmának szerencsés birtokosaik ők: alacsony teljesítményű országaikban soha, vagy legalább is nem mostanában fog a gazdaság olyan szinten zakatolni, amit egy átlag amerikai, vagy európai polgárnak kell napi 14 órás munkájával fenntartani. Ám ez nem igaz. Dél-Amerikában is vannak keményen és sokat dolgozó emberek, akik egy bizonyos életszínvonalat elértek és abból nem adnak le, ennek ellenére valahogy jobban helyezik el a munkát az életük egészében.Hogy kitől kapnak támogatást ebben? Talán egymástól, mert mintha közös elv lenne az élet megélésének tisztelete úgy a cégvezető, mint a sarki boltos között. Hogyan lenne ez elérhető itt nálunk, nem tudom pontosan, de szívesen belefoglalnám magyar nemzeti identitásomba ezt az elemet.
A másik megfigyelésem az őszinteséggel volt kapcsolatos, amit fontosnak tartok megosztani. Utazásaink során akarva-akaratlanul figyeljük az éppen befogadó nemzet fiait. Milyenek, milyen szokásaik vannak, hogyan beszélnek egymással, és velünk idegenekkel.Mi nekik a fontos mi az ami nem. Akár el is ragadtatjuk magunkat odáig, hogy összevetve minőségi sorrendet állítunk fel, hogy ez vagy az a népség "jobb" vagy rosszabb" esetleg lennénk, vagy nem lennénk az ő bőrükben. Az argentinoknak van két magyarok számára furcsa szokása: a beszélgetésekben kizárólag a másik szavába vágva és túlkiabálva őt lehet szót kapni, és igen gyakori az olyan fordulatok használata még hivatalos beszélgetésekben is, hogy "idehallgass, vagy idefigyelj", amiből arra következtethet a megfigyelő, hogy Argentínában nem kertelnek, megmondják amit gondolnak a másiknak mindenféle udvariaskodást kerülve.Milyen egyenes, őszinte emberek!
A másik legelterjedtebb szokás a személyes kapcsolatokban ugyanakkor pontosan ellentmond mindennek. Az argentinoknál a legtermészetesebb dolog kibeszélni a másikat a háta mögött. Olyannyira, hogy még csak nem is pirulnak bele, vagy nem mormogják, hogy ejnye-bejnye, ezt nem kéne az érdekfeszítő részletek felett, hanem bele direktben mindazt, amit a szóban forgó személynek a szemébe még véletlenül sem, akinek mindenki véleménye szerint minden maravilloso (csodálatos). Történetem sommája csupán csak annyi, hogy nincs tökéletes nemzet, mint ahogy minden népet emberek alkotják, akiknek hibái és erényei ugyanazok minden országban.
Egy dolgot mindenképpen mégis importálnunk kéne Dél-Amerikából amint csak lehet: a táncot. Kérlek magyarok táncoljatok! Ünnepnapokon és hétköznapokon, fiatalok és idősek, utcán vagy bárokban! A tánc csodálatos, és amíg csak mozdulni képesek vagyunk ott van mint örök együttlét és örömforrás. Ha valami miatt tovább élnek a dél-amerikaiak, és tisztes, teljes időskort tudnak maguknak az a tánc szeretete. A tánc összehozza a generációkat is,amiért sokkal nagyobb a tisztelet az idősek iránt, és sokkal erősebb a kapcsolat és az egyenrangúság a fiatalokkal. Sose felejtem el a 70 év körül őszhajú bácsit és nénit egy szerda esti milongában tangót táncolni....És milyen kevés is elég hozzá: egy tér egy szoba, néhány zenész, vagy hangfal és pár lépés!Nem kell ugrálni, pörögni, rázni ha valaki nem akarja, csak megfogni a másiknak a kezét, a szemébe nézni, és hallgatni a zenét... Nyáron Chicagoban jártam, és a város a hét majdnem minden napján a közparkokban ingyenes tánctanfolyamokat,majd szabad parkettet biztosított a nyári estékben minden korosztály számára, minden féle stílus iránt érdeklődő számára a jelszó "Let's Dance Chicago"!Miért ne csinálhatnánk egy Táncolj Budapestet? vagy egy Táncolj Kecskemétet? Közelebb kerülnénk az élet megélésének élményéhez talán egy lépéssel...
Ezt a három dolgot pakoltam be a bőröndömbe mikor elhagytam Argentínát: az élet szeretetét, az emberi tulajdonságok univerzálisságát, és a táncot. Most hat hónap után veszem elő ezt a bőröndöt, és remélem hogy tudok velük kezdeni valamit...és talán mások is.
