Egyetemre járni

Argentínában könnyű bejutni az egyetemre, élvezet kurzusokra járni, és szinte lehetetlen diplomát szerezni.

Az állami felsőoktatás ingyenes, felvételi vizsga sincsen, az ember beiratkozik, órákra jár, és az óráit akkor veszi fel és vizsgáit akkor teszi le a képzés évei alatt amikor jól esik neki. Az alapképzés, ha valaki (nagyon kevés valaki) minden tanévben minden kurzusából rendszeresen sikeres vizsgát tesz 5 év (alapképzés!). Ám mivel a rendszer ennyire flexibilis, nagyon sokan nagyon hamar feladják a küzdelmet és abbahagyják, vagy éppen ugrálnak szakról szakra. Sokan (nagyon sokan) az 5 éves szenvedést hosszabítják meg 6-7-8...végtelen hosszú évekig. Állítólagos mentorom Emiliano 37 éves, és az utolsó 4 vizsgájára készül ami után talán már nekiáll a diplomamunkájának is...A rendszer ugyanakkor másik jelentős rizikó tényezővel rendelkezik: a tananyag. Argentínában minden szerzőt EREDETIBEN olvasnak. Bárha van is tankönyv, egy társadalomtudományokat hallgató diák nem élhet Weber, Foucault, Durkheim, Arldt, Borges és társaik állandó szívet melengető jelenléte nélkül. Az argentin hallgató ill oktató úgy felel, ill. ad elő, mintha egy tudományos cikket olvasnánk: "XY írta 2006-ban ebben és ebben a fejezetben, utalva ZW-re aki a QRS című esszéjében fejtette ki...olvassátok el ti is, érdemes". Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy egy-egy vizsgára való felkészülés- eddigi nem reprezentatív mintavételem alapján az argentin egyetemisták közül- minimum 1 de inkább 2 hónap, a szakdolgozat minimum 1 de inkább 1,5 év munkát és tanulást jelent.

Mindezek következtében, a mesterképzésig már csak 10-20 fős csoportok jutnak el, szigorúan 30 felett. (Harminc alattiak esetleg a külföldi csere diákok).

Utóbbi zárójeles kategóriaként sikerült bejutnom a Társadalmi nem és Szexualitás" c.mesterfokú kurzusra Rosario-i Nemzeti Egyetemén csekély 200 pesó ellenében (kb. 10 000Ft). Az élmény a sokszorosát is megérte volna.

Nehéz mindent leírni, átadni ebből a 1,5 hónapból, amit velük tölthettem. A 15 nővel (és az időnként felbukkanó, de a végére megijedve elmenekülő, sajnos be kell vallani, nagyon gáz antropológus fiúval) az elmúlt hétvégék péntek estéin és szombat délelőttjein szedtük darabokra a világ patriarchátusát. A helyszín: A Bölcsészkar menekültszállónak beillő épülete, aula 8, omladozó falak, falfirkák, szemét mindenhol, használhatatlanságig összefirkált tábla, kopott kis egyszemélyes kézitámlás székek, egy nagy plafonról lógó ventilátor, és becsukhatatlan ablak. A diákok: Nők. Harminc és hatvanöt között. Nagyrészük egyedülálló, elvált, gyerekes. Foglalkozás szerint pszihológus, tanár, ügyvéd. Az oktató: Erősen dekoltált, és gömbölyded szuperfeminin negyvenes (vagy ötvenes) szociális munkás, doktorandusz, témája a vérfertőzés a családon belül, mellrákból éppen felgyógyulva. A téma: minden ami nő és férfi, hatalom, elnyomás, erőszak, szex,politika, élvezet, orgazmus,anyaság, prostitúció, homo-transz-bi-inter-metro stb szexualitás.

A legmegdöbbentőbb mégis a hangulat. Egy egyetemi kurzus aminek hangulata van. Lendülete, feszültsége, konfliktusa, oldódása, kimerülése, és megindítása. A hallgatók gondolkodnak, reflektálnak, vitáznak, kiabálnak, hadosznának, sírnak, nevetnek. Részt vesznek nem csak az órán, hanem a társadalomban is amiben élnek. Nem olvasnak több szakirodalmat mint az átlag diák, csupán ahogy tudnak részt vesznek mindazokban a folyamatokban amik őket sodorják, próbálják terelni, alakítani azokat, vagy legalább is elhelyezni magukat bennük a vágyaik szerint. "Autonómiát hódítanak".

Mindebben persze a férfiaknak is fontos szerep jut. Legalább is egynek, Marcelo-nak, aki termoszokkal felszerelt köténykéjében járja fáradhatatlanul a tantermeket, és a kopott támlás székedig hozza a kávét, úgy elkészítve ahogy szereted. A leghevesebb férfiellenes vita kellős közepén sem hátrál meg, kopogás nélkül beköszön a terembe, és hirtelen minden nő rá figyel....persze a kávé miatt.

Argentínában dolgozni I.

Gyalog járok. A munkahelyem 16 sarokra van a lakásomtól. Egy sarok, vagyis cuadra, hivatalosan 100 méternyi utcát jelent.A dél-amerikai városok nagyrésze négyzetrácsos, mint a matekfüzet, 10sarok előre, kettő balra, 3,5 jobbra...így magyarázzák az utirányt.

Útközben van 3 közért, 3 zöldséges, 2 pékség, 5 trafik, sok sok lézengő gimnazista, akik a délelőtti iskolai turnus után rakottszoknyás egyenruhában, üldögélnek a járdapadkán a trafik előtt vagy a buszra várva cigiznek. Férfiak mellett elhaladva cuppogások, füttyögések, miegymás. A legtöbbször még meg is állnak, vagy épp abbahagyják éppen végzett tevékenységeiket (pl. járdaaszfaltozás) és úgy fejezik ki visszatarthatatlan tetszésüket. Már csak mintha bogarak zümmögnének a fákon. Az irodához közeli pékségből kiinteget az eladólány, a múltkor bemutatkoztunk egymásnak, amikor megkérdeztem tőle, hogy mondják, hogy "zsömle" spanyolul.

Megérkezem az irodához, a redőnyök lehúzva sehol senki még.Miért is lenne, hiszen épp 12:55-van a munkaidő pedig csak 13:00-kor kezdődik, így 14:00-ig nyugodtan meg lehet érkezni. Ez alól kivétel, ha valami hivatalos szervvel van elintéznivalója az embernek telefonon, mert ők csak délelőtt dolgoznak. Délután kettő után még sohasem sikerült hivatalnokot elérnem. Egyébként is egy óra körültől beüt a szieszta, amit csak a közeli élelmiszerdepó méretű szupermarket nem tart be, így kihal az utca 4-ig 5-ig. Sokszor az ablakból lesem kopogó szemekkel, hogy a szemközti trafikos felébredjena délutáni pihenőből.

Az irodába belépve az ajtón bedobált leveleket nézem, nem jött nekünk semmi, az épületben lévő többi szervezet, egy közösségi rádió, egy ingyenes számitógépes oktatást végző szervezet és egy újságíró szövetkezet leveleit a közös helyre teszem. A konyhában vizet melegítek, jó lesz majd a mate-hoz, de nem szabad felforralnom,mert attól keserű lesz az íze. Termoszba öntöm és felmegyek az emeletre.

Az irodába elsőként érkezem, felhúzom a redőnyöket, bekapcsolom a számítógépeket megyek kezet mosni a mosdóba, ahol a külön kis vödörbe gyűjtött WC papír miatt melegebb napokon igazi pottyantóshoz illő "illatok" szállingóznak. Vissza az irodában megeszem a kis dobozban idáigszállított ebédemet,amit legtöbbször az útközben található ismeretlen eredetű és stílusú ázsiai vegetáriánus kifőzdében veszek, (a legjobb a rántott sütőtök) és a mintegy 200Ft kilójáért frissen vásárolt epret, és megnézem az e-mailjeimet, a facebook-ot, a híreket spanyolul, angolul, magyarul, valami klasszikus zene csatornát kapcsolok....ha épp valami sürgős teendőm van, persze azzal foglalkozom, de erre az elmúlt 8 hónapban ritkán volt példa.

Chichita a zseniális titkárnő érkezik elsőként, persze ő van hogy előttem is ott van,mert közel 75 000 Ftért dolgozik feketén az amúgy 70 éves mindig valami nagy színes fülbevalót viselő Chichita (amúgy Dolores) ,így bár félmunkaidős az állása, sokszor túlórázik.Hogy lojalitásból, vagy kötelezettségtudatból, még nem sikerült rájönnöm. Puszi a jobb orcára (szigorúan egy és a jobb oldalon), qué tal, cómo andás, qué dice, qué cuenta, cómo va, qué hacés ? Mindez a "hogy vagy rituális megkérdezési formái, és egyszerre legalább kettő félét kell használni a másik felé, pl: Hola, cómo andas, que dice? vagy Hola, que tal, cómo va?És a válasz minden esetben "Bien bien, y vos?" vagyis Jól jól és te?

Ám mindez csak rituálé, a valódi hogy vagy kérdés mindezek után következik, a mit csináltál tegnap este, mit csinálsz ma, hogy van a családod, barátod, kutyád, mit ettél reggelire, és mit csinálsz a hétvégén kérdésekkel, vagy ha éppen csináltál valamit a hogy sikerült kérdéssel folytatják az éppen csak megkezdett munkaidőt. Ezek a kérdések később a többiek érkeztével megismétlődnek, minden egyes alkalommal felém is egymás felé is, majd a válaszok, vagy épp a másikról szóló válaszok, egy kis mate egy kis keksz mellett néha, hosszabbra nyújtva is a beszámolót, sőt legtöbbször leginkább munkamegbeszélések kellős közepén, ha véletlen szóba kerül a "tegnap" az "ebéd" vagy épp a "kutya" kifejezés. Így a nap végére már mindenki fejből tudja, hogy ki mit csinált, csinál és fog csinálni.Így könnyű közvetlen, barátságos társadalomnak látszani...

Argentína "saját" Méltányos Kereskedelme

Pár hete történt a felismerés velem, hogy mintegy 5 sarokra lakom egy ún. Mercado Solidario (Szolidáris Piac)-nak nevezett üzlettől, ami már a nevéből is sejthetően a méltányos kereskedelemet, vagy ahogy itt nevezik, "comercio justo"-t , a gazdaság szervezés egyik alternatív formáját képviseli. Mivel otthon az Útilapu jóvoltából volt már szerencsém megismerkedni a méltányos kereskedelem alapvető ideáival, így nagy kiváncsísággal kerestem fel az üzletet. A méltányos kereskedelemnek nagyon leegyszerűsítve az az egyszerűnek tűnő, ám a világ nagyrészén semmilyen mértékben nem megvalósuló elv az alapja, hogy a terméket előállító termelő-dolgozó, a munka értékének megfelelő, méltányos fizetést kapl , amire ráépülnek a tisztességes feltételek mellett végzett kereskedelem, demokratikus, emberi jogokat, és integritást tiszteletben tartó munkakörülmények, a nyersanyagok feldolgozásának fenntarthatósága a környezetben, a termelés hasznának a közösség fejlesztésére való fordítása és hasonló "egyértelműen" támasztott igények a termelés-fogyasztás szervezésével szemben.

Ezen célok elérése érdekében mára már számos nagy nemzetközi és nyugat európai civil szervezet és alternatív importőr vette zászlaja alá a méltányos termékek elterjesztését a kevésbé méltányos nyugati piacokon, amiket szép egyenszimbólummal, és a hozzá tartozó minőségellenőző rendszerrel kategorizálva hajóztatott vagy épp reptetett a közép-, és felsőbb társadalmi osztályok által lakott nagyvárosok negyedeinek csillivilli "Harmadik világ" boltjaiba. A kritikus hangnem nem véletlen, ugyanakkor igazságtalannak sem szabad lenni: a kizsákmányolást oly könnyen igazoló liberális világkereskedelem nem várja tárt kapukkal a méltányos termékeket, amiknek bejuttatásához bizony , az eladhatóság "trójai falovával" volt lehetőség egyáltalán ezen alternatíva megismertetésének.

A méltányos kereskedelem, vagy a nagyvilágban használatos becenevén "Fair Trade" ugyanakkor sajátságos, számomra megfoghatóbb, organikusan szerveződő változata az argentin.

A termékek messze elkerülik a csilli-villi boltokat, sőt csomagolásuk sincsen, sem pedig "fair trade védjegyük: Szövetkezetekbe szerveződött kistermelők árulják őket piacokon, vagy éppen egymás közötti csere révén eljuttatva más szövetkezetek kisboltjaiba,vásáraikra a viszonteladó szerepét nagyon ritkán bevonva. A tőlem 5 sarokra lévő bolt valójában a Cooperativa de Mercado Solidario, azaz a Szolidáris Vásár Szövetkezet nevű kis, "cég"-é, akik saját termékeiken kívül, árucsere, valamint közvetítő szerepében adnak helyet kistermelők, kézművesek, vagy más szövetkezetek termékeinek. A bolt, amely egyben tudatformáló tér( helyet ad filmklubnak, étteremnek, vitáknak, gyerekfoglalkozásoknak), mident árul. Minden egyes terméke egy-egy történet, El Trocadero élelmiszerek, El Espejo nevű papíráru szerek ( www.elespejo.tk), az Eloisa Cartonera nevű utcai kartongyűjtögetőktől vásárolt papírra nyomtatott szépirodalmi könyvek kiadója...(http://www.eloisacartonera.com.ar/), és a Jujuy északi tartományból érkező indián közösség szőttesei...mindahány emberek által, munkaórákon át gondosan, egyesével készített termékek.Persze egyből felmerül a kérdés: honnan tudom, hogy természetes alapanyagokból készült, bio-öko, embereknek való körülmények között stb....a válasz egyszerű: az árucsere, vagy együttműködés a szövetkezetek és kistermelők személyes kapcsolatán, az együttműködés feltételeinek közös megállapításán, és leginkább a közös cél a méltányos ár-szolidáris kereskedelem elterjesztéséért való küzdelmen alapszik. Bár mára már ezen itt egyszerűen "szolidárisnak" nevezett gazdasági felfogáson osztozó termelők és szövetkezetek egy Argentína méretű hálózatot építettek fel (Red Argentina de Comercio Justo), aminek célja a minél szétterjedőbb és szorosabb szövetség a szolidáris termékek népszerűsítése, valamint civil lobby szervezetekkel is rendelkeznek már, a boltba belépvén minden egyes termékre rákérdezve az üzletvezető elmondja, hogy ki készítette, honnan származik, és miből van.Nem jobb érzése-e egy ilyen sálat a nyakunkra tekerni? egy ilyen lekvárt a kenyerünkre kenni? (Gondoljunk csak a nagymamánk által kötött sáljainkra és az utánozhatatlan házi lekvárokra....)

Hogy mindez "gazdaságilag megengedhető"-e egy társadalom számára, hogy ismerje a lekvárja készítőjének a nevét, vagy hogy hány barackot tettek bele megkérdőjelezhető, de a gyakorlat szerint nem lehetetlen: a boltban található termékek ára a velük megfelelő kategóriájú ( azaz nem PVC lekvár, és nem toxikus szappan) termékeknél még egy kicsivel olcsóbbak is. Olcsóbbak,mert nem a vásárló bio-öko hisztériájának a kihasználása a cél, csupán az előállításhoz szükséges munka méltányos megfizetése. Számomra az argentin "szolidáris" termékek kulcsa a helyben előállításban, a helyi alapanyagok, helyi munkaerő, helyi fogyasztás, és ha pedig távolról érkező termékekről van szó, akkor pedig a csere lehetőségének kihasználása jelenti.Persze nem reális elvárni egy országtól, várostól, vagy falutól, hogy minden ami szem szájnak ingere heyben állítsa elő, ám ha egy polcon látok magyar szolidáris baracklevárt és brazil szolidáris kávét, nagyobb eséllyel hiszem el, hogy azt nagyon távol készített kávét ugyanolyan körülmények, és minőségi feltételek, és ugyanolyan célból állították elő mint az itthon jólismert lekváromat, és szivesebben is támogatom azt.

A méltányos kereskedelem egyik kulcsának kéne lennie minden országban a helyi termelési viszonyok-nyersanyagfeldolgozás, munkavégzés, kerekedelem méltányossá tétele, még ha nyilvánvalóan is a kizsákmányolásnak különböző szintjei is léteznek az egyes országokban a történelem okozta országok közötti diferenciálódás miatt. Nem csak importálni kell a jó minőségű, környezettel és a közösséggel egyensúlyban lévő termékeket, hanem saját házunk táján is bevezetni őket.

Megjegyzés: a boltról, és a méltányos kereskedelem hálózat kialakulásáról Argentínában az alábbi linken olvashattok spanyolul:

http://www.mercadosolidario.com.ar/blog/, http://www.enredando.org.ar/noticias_desarrollo.shtml?x=20818

Színház kívülről belülről

Mindkét irányból ismerkedtem vele.

Mint néző, és mint színész is. Nem kell megijedni kedves ismerőseim, még mindig én vagyok én, és továbbra sem fejlődtek ki eddig teljesen ismeretlen ambícióim. Ez utóbbi egy színházi eszközökre alapuló, az életben lévő hatalmi és erő viszonyok kezelésére bátorító, csoport és önfejlesztő módszerről szóló szemináriumon történt.Egy szóval egy bevezető délutánon az "Elnyomott Színházába", vagy másként Teatro del Oprimido.Na de ne szaladjunk ennyire előre. Nézőként is nagy élményként éltem meg a Gyertyák csonkig égnek című Márai Sándor könyv argentin adaptációját, amire még helyi viszonyok között is elég drágán sikerült

jegyet szereznem.....no de mégsem ez volt a legjobb darab amit itt láthattam, mint ahogy az el Teatrillo nevű színházi műhely Oscar Wilde darabja sem, aminek színpadi megjelenítését még a legnagyobb erőlködés mellett sem tudtam Angliába képzelni.

Kedvenc színházi élményem egy eldugott kapualj mögött rejlő "kultúrház" szerűségnek nevezhető péntek esti rövid egyórás stand-up comedy-je

volt, ahol a viaszosvászon terítővel letakart kempingasztalon árulták az olcsó sört és az empanadat, és melyen Pablo barátom kenyérkereső foglalkozását megismerhettem. Ő volt az utóbohóc.

A gyertyák csonkig égnek-re nem akartam elmenni. 70 pesó volt, abból egy hétig jól eszem! Ha nem is jön a kedves magyar-svéd barátnőm, lehet, hogy nem is foglalkozom vele, de meglátva a plakátot az utcán, Márai nevét, akitől ugyan csak ezt az egy könyvet olvastam, és mást egyet sem, azt hiszem hirtelen kemény elhatározás fogott el, hogy ezt meg kell nézni.

Ez az előadás jó példa volt arra, hogy tudjam: nem mindig kell hallgatni a belső hangra....

Amellett, hogy maga a színház fizikai állapota, a világítás és a hangosítás kritikán aluli volt(Konrád szenvedélyes önvallomása utáni feszült csendben áthallatszott a szomszéd teremben próbáló rockzenekar) a színészek sem tudtak mély nyomot hagyni. Bár a főszereplő bácsi aki Konrádot játszotta, kétségkívül megmentette a darabot a teljes csődtől, bár szegény ehhez közel 1,5 órán át nyúló monodrámát adott elő.Ahol néha betotyogott hol balról, hol jobbról a Nini cselédet játszó néni, és mondott egy sort. De a legérthetetlenebb szereplő a 40 év után érkező barát volt, aki az érthetetlen hápogáson vagy nyöszörgésen és a padló mélabús nézésén kívül nem csinált semmit de semmit. A címre való utalást, pedig a bal sarokban elhelyezett sor gyertyatartó érzékeltette finoman, amikben a darab végére elaludtak a gyertyák, és amit nagy valószínűséggel csak én vettem észre, ugyanis a darab és a könyv címe is spanyolul "Az utolsó találkozás"-ra lett lefordítva.

Így hát másik színházba mentem...az "Elnyomott Színházába". Ahol színház és valóság olyan észrevétlenül keveredik, hogy bármily kevés színészi tehetséggel és bármennyire sok gátlással áldott meg az ég, egyszer csak ott találod magad a színpadon egyedül, táncolva, énekelve, sírva, káromkodva, és mindenki rád figyel. A teatro del Oprimido a 60-as évekből érkezett hozzám, egy olyan drámapedógógiai- színházi módszer melynek az alapja Bertold Brecht epikus színháza, és Paolo Freire híres és istenített brazil pedagógus az Elnyomott Pedagógiája elnevezésű alternatív tanítási módszerből áll össze kidolgozója, és mestere pedig Agosto Boal. Lényege, hogy a résztvevők, színészek vagy nem, a testi és szóbeli kifejezés útján ábrázoljanak erő és hatalmi viszonyokat amiket megélnek a mindennapjaikban, és ezenfelül próbáljanak rá, szintén a színészet eszközeivel megoldást találni, hogy azt majd a való életben alkalmazva, tudják saját szűkebb és tágabb közegüket jobbá, élhetőbbé, kevésbé elnomóvá tenni.

Részletesen róla és a módszerről itt lehet olvasni angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Theatre_of_the_Oppressed. Argentínában nagyon népszerű, nemcsak "előadásokat" tartanak, ahol a nézők közbeléphetnek, sőt közbe is kell, hogy lépjenek, hanem rendszeres oktató szemináriumokon sajátíthatja el bárki, a teatro del oprimido legfontosabb eszközeit, amiket aztán otthon, a munkahelyen, az iskolában vethet be, amikor már semmi sem segít...meglepő hatást érhet el.

Nagyon izgultam, mikor először mentem a Fórumszínháznak nevezett módszert bemutató első foglalkozásra, ahol nem kis meglepetésemre, vasárnap este 8-kor egy külvárosi kerületben egy nagy szimbolikus erejű kultúrházban találtam magam 20 mindenféle korú, nemű, színű emberek, akik este 11-ig nem restellettek ott ülni egy körben és a világ és Argentína megváltásáról eszme cserélni! A foglalkozás a közönséget megmozgató zaj és figyelem és közösség építő játékokkal kezdődött, majd egy 20-perces mini-előadás keretében az 5 színész(akik közül egyikőjük sem az:) mutatták be "a munkaszerződés" mint társadalmi problematika tipikus szituációját egy állami kórházi rendelő agyonhajszolt dolgozóin keresztül. A kis előadást követően a nézőtéren ülőknek lehetőségük volt egy egy ponton újrakezdeni a darabot, beállni valamelyik színész helyére, és átalakítani úgy annak a személyiségét, hogy az valamiféle megoldást hozzon a konfliktushelyzetre.Az új jelenet újabb problémákat vetett fel, megvitatás, újabb jelentkező, még egy elképzelés....így haladtunk ezen a kellemes késő téli vasárnap délután keresvén a társadalom jobbá tételét jelentről jelenetre...

Színház az egész világ...

Azt gondolná az ember, hogy a kiabálás a grimaszok, egy egy érzelem testi és hangi kifejezése ha nem is egyforma de hasonló jelentéstartalommal bír mindenhol a világon.Ha valaki hangosan kiabálva beszél, vagy ha éppen néz mozdulatlanul maga elé, valami üzenetet küld felénk, amit mi igyekszünk feldolgozni, mint fontos kiegészítő információt ahhoz amit a szavak jelentenek.

A színház az a hely ahol közvetlenül ki vagyunk téve, a saját kis meta értelmező- szótárunkkal való szembenézésre, amikor nem a saját életünkben éljük át a jeleneteket, hanem egy jobb esetben kényelmes székből figyelhetjük kívülállóként a színészek között folyó beszélgetések közvetlen és háttérben zajló információ áramlását. Mint néző könnyebb minderre odafigyelni, mint "színész" a saját életünkben. Ez a lehetőség különösen érdekes megfigyeléseket szül, ha egy másik ország színházába csöppenünk, melyben rengeteg eddig a mindennapi életben még fel nem fedezett kulturális különbségre figyelhetünk fel, amire nem is gondoltunk volna.

Az argentin színház faragatlan. Nem tudok jobb szót találni rá, bár nem is bírálni szeretném. A színészi játéktól elkezdve, a színház berendezésén, a nézők viselkedéséig más. "Az argentin az utcáról", aki amúgy is hangos, harsány, örök túlzásokban fogalmazó, színpadra kerülve, kihangsúlyozva, felnagyítva már már súrolja az "idegesítő" határát. Ha a felkészületlen néző nem ismeri az argentinokat legalábbis, biztosan kiszalad félidőnél, mert már nem bírja a harsánykodást, és fellengzést, ami minden karakterben ott van, még az alázatos szolgálóban is fel fel bukkan. Emellett a mobiltelefonok, széknyikorgások, hangos megjegyzések, zajok a színháztermen kívül állandó kísérői még egy drágább előadásnak is.Ám ha már volt szerencséje megismerni az argentinokat előtte, akkor szerencséje van, mert megláthatja ezek mögött a színészi játék másságait is.

Nem szeretnék színház kritikusnak feltűnni, távol áll ettől a bejegyzéstől mindenféle álszakértő vélemény nyilvánítás, csak azért akartam leírni pár sorban, tanácsként más, külföldön élők számára, hogy ha tudnak menjenek színházba...sokat tanulhatnak a társadalomról, amiben élnek, még ha azt hitték már kiismerték őket töviről hegyire...

Vörös zászlók az utcán- perek a katonai diktatúra felelősei ellen

Augusztus 31-én indultak meg az argentín katonai diktatúra felelősei elleni

perek Rosarioban. Öt magas katonai beosztású, a többsége már pár éve előzetesben, vagy házi őrizetben lévő gyanúsított elleni perek történelmi esemény volt a város számára, hiszen az 1976-83 tartó katonai diktatúra, vagy ahogy itt hívják "La Guerra Sucia" Mocskos Háború szinte mindenkit érintett valahogy: eltűnt családtagok, börtönben születés, menekülés másik országba, lelki roncs szülők, megrázó családi történetek.A munkatársaim közül a szervezet vezetője 7 évet élt Bolíviában egy közösségben, az első években a kisfiát hátrahagyva, egy másik akkori férje börtönből való kiszabadulása után útközben tűnt el soha többé nem hallottak róla. A feleség kutatásai alapján egyike volt azoknak akiket az ún. "Vuelos de Muerte" Halálrepülések során elkábítva egy repülőgépbe tettek, és az Atlanti- óceán felett kidobták őket. A szobatársam anyukája a börtönben hozta világra a bátyját, az apuka szintén eltűnt....A történetek nagyon is élőek, az emberek beszélnek róla, és 31-én a pereknek helyszínt adó Szövetségi Bíróság épülete előtti tömegmegmozduláson a felszabadult öröm, és a végtelen düh és fájdalom egyszerre kavarogtak a levegőben. Érdekesség, hogy a nyilvános per egy maximum 20 fős hallgatóságnak helyet adó teremben fognak zajlani az elkövetkezendő 4 hónapban, ami nagy tiltakozást váltott ki a sokszorosát kitevő érintettek körében, ám változtatást nem értek el vele.

A katonai diktatúráról itt lehet olvasni többet spanyolul, az argentin Oktatási Minisztérium honlapján: http://www.me.gov.ar/efeme/24demarzo/dictadura.html

itt pedig angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Dirty_War

Én most a perek elleni tüntetésről szólnék pár szót. Nem volt lélegzetelállító tömeg, de annál

zajosabbak színesebbek, lelkes vidám,dühös és fájdalmas arcok. Mindenhol vörös vagy argentin zászlós transzparensek, megtépkedve, és mozgalmi feliratokkal díszítve: Elég!, Igazságot!, Semmi megkülönböztetés, közös börtön! sok rasztás, hippinek öltözött, szakállas fiatal, decens középkorúak, és a Plaza De Mayo nagymamái, az emblematikus fehér kendővel a fejükön, amelyik szervezet arról híresült el, hogy még a diktatúra ideje alatt minden vasárnap felvonultak a Plaza de Mayon, az elnöki palota előtt Buenos Airesben, és nyakukban az eltűnt unokák fényképeivel némán követelték a többségében eltűnt vagy börtönbe hurcolt fiaik és lányaik kiskorú gyermekeinek a családhoz való visszaszolgáltatását. (Sok letartózatott szülő gyerekeit nevelőszülőkhoz, vagy más, rendszerhű családhoz helyeztek el. A ma 30 körüli fiatalok között sokan kutatják valódi származásukat és gyökereiket).

Megindító volt, a hangos zene, és lelkesítő beszédek, mosolygós fiatalok... egyetlen zavarbaejtő részlettel: amerre a szem ellátott szocialista, kommunista és munkáspártok vörös transzparensei színezték az utcán és lelkes fiatalok kántáltak mozgalmi indulókat Che Guevara, és Lenin arcképek alatt megbújva....

Nem is tudom miért hozott ennyire zavarba a vörös szín, hiszen én voltam a legszomorúbb amikor a debreceni egyetem homlokzatáról leszedték azt a szép nagy vörös csillagot...persze csak 4 éves körül lehettem, nem tudhattam mindazt amit később növekedvén a fejembe töltöttek a vörös csillag mibenlétéről. Ami zavarba ejtett, az az ellentmondás volt, hogy amit én a diktatúrának, és kegyetlen elnyomó rendszernek véltem, és lettem tanítva, az itt az utcán vonult fel egy számomra ugyanannak tűnő, mégis politikai-ideológiai ellentétként megjelenő kegyetlen diktatúra ellen. Szinte dühös lettem a rendezvény magját adó fiatal kommunistákra, hogy emberek, hallottatok ti a Kommunista blokkról "odaátról", Európából? Valószínüleg nem sokat. Eddigi beszélgetéseim alapján a dél-amerikai baloldali mozgalmak mai hétköznapi "harcosai" egészen figyelmen kívül hagyják mindazt ami Európában történt. Az "más" volt.

Zavaromat, mintegy egy másfél órás ácsorgás, három fiatal rockbanda, és a vacsoraidő következtében hazafelé ballagván a rendezvény véget érte előtt az a felismerés oldotta fel, hogy bal vagy jobb, piros vagy kék vagy zöld, az emberi kegyetlenséget bármilyen transzparens, és jelkép és gondolat mögé rejtegethető, semmi szín alatt el nem fogadható.

Rövidke találkozás a valósággal, avagy szemináriumok az Insgenar szervezésében I.

Minkét szemináriumra, amiket a fogadószervezetem- Insituto de Género, Derecho y Desarrollo (csak felidézésképp) pályázatok során valósított

meg, augusztusban került sor, melyek során végre szemtől szemben találkozhattam mindazokkal akiket a pályázatírási tevékenységeim során "kedvezményezetteknek" vagy "célcsoportnak" hívtam, de fogalmam sem volt, hogy valójában kikről is volt szó. Mindkét szeminárium nagyon sokat segített, mind a saját fantáziámat is felülmúló argentin valóság megismerésében, mind pedig, hogy további pályázatok cifra mondatai közé bele tudjam fűzni azokat a kedves arcokat, és pillanatokat akikkel ezeken a szemináriumokon találkozhattam.

Elsőként az "Encuento Interprovincial de Mujeres Jóvenes de Pueblos Originarios, Formación de los Defensoras de Derechos Humanos" címűre került sor, ami szabad fordításban annyit tesz: "Bennszülött népcsoportok fiatal nőinek interprovinciális találkozója, Emberi Jogvédők Képzése".Bár a magyar fordítás elég suta, sokszor próbálkozás után úgy gondolom ennek leginkább történelmi és földrajzi oka van, hogy magyarul bármilyen kifejezés ami a pueblos originarios, aborigen, indígena szavak megfelelője lenne- indián, bennszülött, őslakó- kicsit a történelem könyvek ágyékfedős, átfúrtorrú, lándzsával a kezében, vagy kis meztelen bébivel a mellén lógó, csodálkozva néző alakokra emlékeztet. Bár lehet, hogy ezzel csak a saját alulműveltségemet bizonyítom, ha így van, vállalom:)

A találkozó 1 hétig tartott, 25 résztvevővel, 5-6 különböző népcsoportból (több mint 30 van Argentínában). Mind érzelmileg, mind tartalmilag egy nagyon nehéz találkozó volt, ha a kultúrák közötti áthidalhatatlannak tűnő szakadékok léteznek, mi-a kollégák a szervezetből( a "fehérek", ahogy a résztvevők hívtak minket)- egy ilyenen próbálkoztunk volna átjutni, több kevesebb sikerrel. A szeminárium célja az lett volna, hogy felkészítjük ("kapacitáljuk") a résztvevőket a nők jogait védő nemzetközi egyezményekről, nemzeti törvényekről, intézményekről, ahova fordulhatnak segítségért, emellett kiképezzük őket az internet használatára, és hogy hogyan adjanak interjút TV-ben, rádióban. Az ötlet zseniális és nemes, ám ami valójában történt az első foglalkozástól kezdve, hogy azzal, hogy lehetőséget adtunk nekik, hogy összegyűljenek az ország különböző részeiből, témákról mint diszkrimináció, erőszak, kirekesztés beszéljenek, megrázó és megdöbbentő történetek folyamának nyitottunk csapot, amiket nem lehetett sírás, vagy éppen émelygés nélkül elmondani sem végighallgatni.

Ezek a fogalmak mindaddig szomorúak, és az ember rosszallóan ingatja a fejét, hogy milyen világban élünk, amíg a hírekben, vagy elemzésekben olvassa a statisztikákat...de amikor szemben ül egyfehér fiúk által megerőszakolt 18 éves lánnyal, vagy végighallgatja a történetét az egyik résztvevőnek, hogyan akarták kitoloncolni a bátyját Argentínából mert a bőrszíne miatt nem hitték el, hogy a személyi igazolványa valódi lenne, és tényleg argentin...olyankor az ember nem tehet mást, mint dühöng, miközben csorognak a könnyei az arcán.

Arcot adni a szenvedésnek jól bevált marketingfogás sok nemes cél érdekében, ám együtt enni, inni, örülni, sírni, barátokra találni a szenvedők között semmivel sem összehasonítható, meghatározó élmény.

E fenti nehéz emlékek mellett sok szép és érdekes dolgot is tanulhattam, amiknek száma végtelen lenne ebben a blogban felsorolni így hát csak néhány gyöngyszem:

- Egymás között a bennszülött/indián (egyik szó rosszabb mint a másik) ember

ek hermana-hermano azaz testvérnek hívják egymást

- Számos vallások közül legkevésbé a katolikus a jellemző a hittérítő jezsuita spanyolok ellenére, a 10. században egy még náluk is erősebb hullámnak sikerült a bennszülött lakosságot megtéríteni, akiket itt evangélikusoknak hívnak, ám a szertartások, és szokásaik alapján, ahogy leírták nekem inkább a Hit Gyülekezetére hasonlítanak

- A legérdekesebb megfigyelés a beszélgetések során az volt, hogy a mondanivalójukat mindig történetekbe szövik, általános, absztrakt megállapítást szinte lehetetlen hallani tőlük, ami egyfelől nagyon színessé és megfogóvá, másfelől nagyon hosszúvá tesz minden beszélgetést, amit a szegény minimalista, gyorsaságra edzett európai agy nehezen dolgoz fel 10 perc eltelte után( főleg ha ez spanyolul van:))

Bár szervezői és projektfelelősi nehéz lenne azt mondani, hogy a "tevékenység eredményei sikerrel valósultak meg", a résztvevők mindegyike nagyon elégedetten és boldogan tért haza, és azóta is kapcsolatban vagyok néhányukkal!

Utazás Északra

Fotók Északról baloldalon a vetítésben!

Most kissé felborítom az időrendet és visszafelé, vagyis leginkább össze vissza fogok beszámolni az elmúlt 1 hónapban velem történtekről, aminek az egyik szerencsés oka, hogy van miről bőven a másik ok, pedig hogy kicsit megfeledkeztem a blogomról egyébb kötelezettségeimnek és hobbijaimnak hódolva.

Elsőként tehát Északról szeretnék írni, vagyik pontosabban 3 tartományról Argentínában, Tucumán, Salta és Jujuy (Huhuj fonetikusan a nem hispanohablantesek kedvéért), amik így egyben máris kikiálthatnák függetlenségüket Argentinától( Tucumának már úgyis hagyománya van a függetlenedésben de erről még később), annyiban különböznek az spagettievő argentin "Középfölde" népségétől( vagyis a Mar del Palta-Rosario vonaltól).

Az utazás már maga is élmény, ha az embernek futja az extra szolgáltatásokkal felszerelt( Celine Dion énekli a Titanicot a tévében a vacsora felszolgálása közben), majdnem teljesen vízszintesre dönthető üléses szuper buszra, amivel egy éjszaka átalvása alatt könnyedén megérkezik a Rosariotól 12 órányira fekvő Tucumánba miközben megnézhet egy pszihodrámát Will Smith-szel, majd még 5 órányira és még egy Will Smith filmnyire Tucumántól megérkezik Salta La Linda (Salta a szép) városába.

Nevének ellenére Salta város szépsége kevésbé érintett meg, mintinkább egy kedves lakója, Juan, aki az argentin vendégszeretetet őszinte magyarimádattal ötvözve nagyon kellemessé tette ott tartózkodásomat, megmutatott mindent amit megnézni, megenni és meginni érdemes, többek között múzeumot 2 inka múmiával (ahol, ha a De donde sos? című kérdésre nem válaszolsz gyorsan egy argentin várossal, akkor a 30 pesós külföldieknek járó jegyet kell megvenned, ha pedig sikerül, majd rávágod h "Gracia" akkor csak 10 pesó), másik múzeumot 2 pesóért, amire már nem emlékszem miről szólt, apácazárdát, empanadat (általában husival megtömködött lepényszerű izé), tamalt és humitát ( mindkettő kukoricalevélbe gyömöszölt kukoricakása hússal és sajttal), Salta és Norte nevű söröket barna és hagyományos változatban, és a kilátást egy szomszédos hegyről a városra. Saltát ennyiben össze is lehet foglalni, irány Jujuy (Huhuj megintcsak a helyes kiejtés begyakorlása képpen).Vagyis még előtte Juan jóvoltából 3 órás űrutazásba beleillő sivatagos hegyes tájakon eljutottunk Cafayate-ba, ami a boráról és a bor ízű fagyijáről híres. Az előbbi megérdemelten, az utóbbi titka, hogy a gombóc felének elnyalása után az alkoholnak köszönhetően, elkezd ízleni...

Jujuy városa (vagyis San Salvador de Jujuy) a Lonely Palnet ( az utikönyvem) szabatos nyelvezetű leírása ellenére is köztudottan nagyon unalmas, ezért nem vettük arra utunkat, hanem még mindig Juan jóvoltából, egy autóval bejártuk a Quebradas de Humahuaca nevű hegység-völgység területét, ami része a világörökségnek. Turistáktól hemzsegő, ámde szó szerint festői, 7 színben pompázó helyek között, feltűnöen jó minőségű kanyargós úton vezet az út Purmamarca, Tilcara, Uquia falvakon Humahuacaig, ahol az ember úgy érzi magát,mintha az egész település csak díszelt volna, hogy a turisták ne érezzék annyira elhagyatottan magukat a fenséges hegyek között....A sziesztát szigorúan betartja mindenki, így 12 és délután 5 között-vagy tovább, kizárólag turisták kóvályognak az utcán( a tapasztaltabbakat kivéve, akik már tudják, hogy ilyenkor felesleges még az áygból is kikelni). Bár elsőként ezekben a falvakban éreztem magam igazán Latin Amerikában és Argentinában, az indián népesség többsége és a jellegzetesen szegény poros, ámde szines utcák miatt, sajnos a turizmusgazdaság sokat ront az összképen: A vásárok nagyrészén ugyanazokat a kacatokat árulják amiket valószínüleg Bolíviából hoznak egy gyárból, és a kis falu tornyából minden 12 órában kijövő Szent Benedek figurájának áldása elsőként a turizmusra majd az emberekre száll a helyi idegenvezető szerint.Ám a minket körülvevő természet mindenért kárpótol...

Utolsó állomás Tucumán, vagyis San Miguel de Tucumán, ami az előbbi provincia fővárosa, legkisebb provincia Argentinában( Akkora mint Magyarország:), ám egyben legfontosabb is a történelemben, ugyanis itt kiáltották ki Argentina függetlenségét 1816-ban. A város egy kis ékszerdoboz-árait tekintve is, meglepően drágább Rosarionál- antik épületek, ahol vége az ember érzni a történelem súlyát, pálmák, és egy különös rózsaszín vrágú fa, ami különösen széppé teszi a várost.Tucumáni tartózkodásom nemcsak a város szinessége miatt volt kellemes- világokat át és keresztbe szelő kapcsolataim összehoztak egy magyarral, aki svéd is egy kicsit, fantasztikus személyiség, Tangótanárnő, idősebb az anyukámnál, és ösztöndíjjal érkezett Tucumánba tanulni, és egy kis szobát bérel egy fogatlan öreg tangóharmónikás mellett. A legtökéleteseb btársaság amit el tudtam volna magamnak képzelni erre a pár napra.y Hazaindulásom előtt pedig még egy kerekeken guruló, boliviai csodatévő Szűzanya másolatát is megérinthettem a főtéren:)

Így telt hát észak-argentin kirándulásom, péntek este fel a luxusbuszra és irány Rosario.

Új szelek

A nyaralásnak van értelme.

Bevallom, mindmáig kételkedtem a nyaralások hosszát, típusát, és egyáltalán a rá elköltött pénz mennyiségének arányos hatását az életemre, de rá kellett jönnöm: minél hosszabb, minél színesebb, és minél függetlenebb anyagilag annál pihentetőbb:)

A jó sorsomnak köszönhetően 3 hétre elmehettem nyaralni, ami teljes kikapcsolódást jelentett a március óta 24 órában tartó új kultúrába, nyelvi, és munkaközegbe való beilleszkedés fáradalmaitól, amikről ne is sejtettem, hogy ennyire leterhelnek. De tény, az EVS mint kaland, fárasztó, és sok erőfeszítést igényel.De pont ezért ér annyit amennyit ér utána.

Hazatérvén a nyaralásból, sok elhatározással indultam neki kvázi az önkéntes szolgálatom második felének:

1, Mivel a negyedéves értékelésem elbagatelizálása a fogadóim által fényt vetett az itteni kölcsönösen tiszteljük, és számon tarjuk hozzáállás nem létezésre,rájöttem, hogy saját munkarendet kell felállítanom, és magamnak teljesítenem

2, Nekem kell a munkák után mennem amiket szeretnék csinálni, mert ha nem csak azokkal bíznak meg amiket senki sem szeretne csinálni.

3, Megbeszélés közben a másik szavába kell vágni, ha azt akarom, hogy rám figyeljenek.

4, Fontos, hogy mindenkivel aki a fogadószervezetemnél lakik személyes kapcsolatot alakítsak ki, főleg, mert szinte egyikőjük sem tudja az elektronikus levelezést rendesen használni.

5, Koncentrálnom kell, amikor beszélek, és meg kell válogatnom a szavaim,különben ott értenek félre, ahol csak tudnak.

Ezekkel az elhatározásokkal, és a megvalósításukon való igyekezetemben 2 nap alatt elborítottak munkával...hogy ezek a személyiségem nagyobb tiszteletét sikerült-e kivívni nem tudom, de hogy nem unatkozom többet az irodában, az biztos.( Csak vacogok, mert nem lehet az asztalom melletti ablakot becsukni, és bár csontig van csavarva az egyszem fűtőtest az emeleten, én mégis fázom egy kicsit....)

A tennivalók a következő hétre:

-Megirni egy pályázatot az UNIFEM-nek (United Nations Development Fund for Women)

- buszejegyeket vásárolni indián közösségek női vezetőinek egy szemináriumra, amire a jövő hét után érkeznek

-Ugyanerre a szemináriumra regisztrációs és értékelő kérdőíveket készíteni, kidekorálni a programot és a helyet ahol a képzés lesz számukra

- Kitalálni, hogyan magyarázom el 31 különböző indián közösségből érkező nőnek, akik nem mind beszélnek spanyolul, hogyan működik a digitális kamera:)

Igazi fejlesztési projekt élesben!:)

A költözés

A költözésemre egy tudat alatt állandóan dolgozó, ám, egy hirtelen nagyon drágának bizonyult hajvágás után felszínre jövő végső elhatározás és a Gondviselés közös pillanatának volt köszönhető.

Történt ugyanis, hogy a főbérlőm által nekem beajánlott fodrász, bár szuperjóra vágta le a hajam, amire nagyon vágytam már, majd kiszédültem a végső ártól, ami még 10 pesóval(700-fttal) többe került, csak mert bankkártyával fizettem...(az argentinok nagyon serények abban, hogy minél kellemetlen

ebbé tegyék a bankkártyás vásárlást, azonkívül, hogy mindenféle privát adatot rá kell írni a blokkra, amikor fizetsz).

A lényeg, hogy az ajtón kilépve és a könnyeimmel küzködve, elhatároztam, hogy elköltözöm.

Egyfelől, mert a lakás, amely ugyan nagyon jól jött és gyönyörű volt, mindennel felszerelve, mégis sokba került az argentin viszonyokhoz, és az euro-peso árfolyam kedvezőtlen változásának köszönhetően, másfelől, mert a főbérlőm elleni látens ellenszenvem kezdett a felszínre törni.Ez utóbbiról most nem szeretnék írni, alapvetően életfelfogásbeli különbségekről volt szó, és annak ellenére, hogy nagyon megkönnyítette a letelepedésem a segítsége, már nagyon örülök, hogy nem kell vele soha többet találkoznom. A történet szerencsés folytatása úgy zajlottt, hogy ezen zaklatott napon kaptam egy e-mailt egy lánytól, aki a lakásában egy szobát szeretett volna kiadni, és látta a még érkezésemkor internetre feltett hirdetésemet, amiről én már szinte elfeledkeztem. Égből jövő jelnek tekintettem ezt az e-mailt, és az is volt. Telefonáltam, elmentem még aznap délután, megláttam és megszerettem a lakást szobatársostul.Másnap már fel is mondtam az előző albérletet, meglehetős ellenszenvet váltva ki a főbérlőmből, amiben igazat kellett hogy adjak neki, mivel nem kötöttünk szerződést, így azonnal tudtam távozni nagyobb anyagi veszteség nélkül, csupán 3 nap teljes lelki terrornak kitéve...Nemakarom ragozni, csak tanácsot adnék a jövőbeni önkénteseknek:

- legyetek résen, és ne próbáljatok meg sose pajtizni a főbérlővel, mert üzlet és barátság nem összekeverendő.

-próbáljatok meg szerződést kötni, az elejétől fogva, és ha úgy érzitek, hogy az m

ég nem álmaitok lakása, akkor ezt valahogy papírra vetni, hogy lehet hogy pár hónap mulva elköltöznétek

- ne fogadjatok el ajándékba mosógépet, mikrót, serpenyőt:)

A költözés egy szombati napon 1 taxis jóvoltából megesett, és életem legjobb döntése volt.

Íme az új szobám, és az új szobatársam, Lúcia, aki nemcsak az Argentínában lévő tartózkodásomat szépítette meg, hanem az is kiderült róla, hogy nagyon hasonlít rám!

A költözés emellett jó jelzés volt a számomra, hogy ha így folytatom a tárgyak, ruhák, könyvek gyűjtögetését, akkor 5 bőrönddel sem jutok haza az EVS végén:)

Visszatértem

Kedves blogolvasók!

Elnézést az egy hónapi távollétért azoktól akiknek napi betevÖjük a blogom olvasása, de nyári/téli szüneten voltam az elmúlt 3 hétben, elÖtte pedig Örült tempójú porjektírásban, ezért sokminden érdekes és tanulságos esemény lemaradt az itt közÖltekböl mint például, a költözésem, a negyedéves értelésem a fogadómnál, illetve a társadalmi életem fellendülése.
A folytatás nem várat sokat magára, addig is egy kis türelmet kérek!

Az argentin Córdoba

A hosszú hétvégék mindenki számára felvetik annak az ötletét, hogy a megérdemelt heti meló utáni pihenést, kicsit különlegesebben töltse el, mint a délig alvás, ágyban evés, és tévénézés( illetve Interneten való lógás). Ennek fényében Buenos Airesben leledző önkéntes társammal, már pár hete terveztük Uruguay meglátogatását, amit a fővárosból 1 órás hajókázás útján egy Colonia nevű festői kisvárosba érkezve lehet elérni.Sajnos arra nem gondoltunk, hogy a fenti eszmefuttatás legalább több millió argentinnak az agyában végigsuhan( 37 millión laknak az országban, ebből 12 millióan BsAs-ben), így már hónapokkal előre az összes hajójegy, és a szállások nagy része is elkelt. Így az uruguayi utazás elúszott, ám vérszemet kapván, gondoltam egyet, és egy szerdai napon szállást és buszt foglaltam Córdobába( akkor is szofisztikát hétvégém lesz!!).

A döntés nagyon okos volt. A város ahova érkeztem Argentina 2.

legnagyobb

városa, bár sokat verseng ezért a címért Rosarioval, számomra a különbség kézzel fogható. Telistele csodálatos templomokkal( jezsuita erődoktől egy görög bevándorlási hullámtól színes mozaikkupolásokig) , múzeumokkal, parkokkal, és széles utakkal és toronyépületekkel sokkal inkább emlékeztetett a fővárosra, mint Rosario, és csak jó dolgokban különbözött: pl sokkal olcsóbb volt! Sajnálatos módon, ezt csak a kirakatokon keresztül figyelhettem meg, mert a másik különbség, hogy sokkal nyugisabb is ezért nem sok ember mozgott nappal az utcákon, a boltok pedig mind zárva voltak ( a nélkülözhetetlen supermarketeken és fagyizókon kívül), az emberek csak este 10 után bújtak elő rejtekeikből, majd másnap megint az egész város kihalt. Ettől függetlenül, a Lonely Planet által ajánlott hostelben való megszállás előnye, hogy sosem áll meg az élet, így egyik este sem unatkozhattam volna még ha akartam volna sem.Az első estét így sikerült izraeli lányokkal töltenem, akik most szabadultak a katonaságból(ami ott ugye nőknek is kötelező) és ezt kívánták kiheverni egész Dél-Amerika bejárásával.A második estén pedig szó szerint a világ végéről jövő fiúval( Ushuaia-ból a Tűzföldről) beszéltük meg az argentinokat.

Szociális élet szempontjából Córdoba híres az éjszakai életéről, amibe ugyan nem vetettem be magam, de egy reggel átsétálva a megintcsak kihalt szórakozónegyeden a nyomaira rátaláltam.A várost átszeli egy cuki kis patak-lehet hogy folyó- aminek mentén vasárnap este mesés kirakodóvásárt láttam. Szintén aznap este a főtéren a hétfői nemzeti ünnepet ünnepelték, amiből kicsit keveset fogtam, de láttam argentin népitáncot, katonazenekart, és talán a polgármestert, nagyon sokan voltak, és a tülekedésből azt gondolhattam hogy 'valami" történni fog, ám egy idő után meguntam a plasztikzászlókat lengető kisgyerekeket a nyakukban hordozó apukák között az összepréselve való ácsorgást és elmentem aludni...bár asszem a "valami" amire mindenki várt egy dísz sortűz majd a himnusz eléneklése volt.

A művészet szempontjából végre kielégíthettem krónikus múzeuméhségemet( amit Párizs után valljuk be, elég nehéz), és egy csodálatos kortárs múzeumba juthattam be miután minden készpénzemen túladva ingyen bekönyörögtem magam az Emilio Caraffa múzeumba, mint messziről jött szegény diák túrista.(amúgy a jegy kb 200Ft lett volna, de tényleg egy peso nélkül keveredtem a múzeumhoz).http://www.museocaraffa.org.ar/ Magáért beszél!!!

Kedvenc "elitista" hobbymnak való hódolás után kellemes balanszként a délutánt a helyi "Egyesült Balfront" nevő politikai erő ifjú aktivistáival töltöttem egy Córdobától nem messze fekvő kis folyócska partján. (viccen kívül szélsőbalos aktivisták voltak, akik épp a szenátorválasztásra való kampányharcot pihengették ki, én egy rosarioi ismerősöm által ismertem meg őket) Végtelenül rendes srácok, mint minden argentin, és végtelenül semmit sem tudnak a szocializmus történelemben való megnyilvánulásáról Kubán és Chavezen kívül.

Összeségében színes és élménydús-jezsuita, zsidó, ateista- légkörben telt hétvégémet semmiért sem cserélném le, még ha összesen 14 óra utazásba is került!Remélem legközelebb Uruguayba is eljutok!

Egy kis minden hétköznapok

Minden héten gyűjtögetem a kis írnival témáimat, hogy majd egyikből és másikből ékes magyar nyelven szórakoztató irodalmat produkálok a kedves olvasóimnak( akik nincsenek is olyan kevesen, nagy meglepetésemre:), ám a fejemben szép kerek történekekké összeálló életképek csak nem szökkenek ki a tolhegyemből( vagy a billentyűzetemből) így most mindenféléről írok egy kicsit addig is amíg újra jön az ihlet.

Munka:

Chichita a titkárnő, 

akivel mindennap együtt üldögélünk az irodában a világ legjobb 

boszorkánya. Nagyon élvezzük egymás társaságát, sokat pletykálunk, és nevetünk, és mindenben rettenetesen segítőkész, mint például amikor elfelejtettem reggelizni, és nagyon leesett a vércukrom előkapott egy zacsi dióbelet és megetetett vele, amitől egyből minden a helyéreállt megint.( ja amúgy a dió elképesztően drága itt, vagy 4000Ft kilója). Az elmúlt hónapot a Spanyol Fejlesztési Ügynökség "Nyílt és állandó" pályázatának kitöltögetésével töltöttem, amit azért teszek idézőjelbe, mert a szerény már majdnem diplomámmal, és számítógépes alapismereteimmel is alig tudtam eligazodni rajta, és szívből ellenszenvesnek találtam, hogy ennyire megnehezitik a "nyilt" pályázathoz való hozzáférést. De megküzdöttem vele, és az állandóan mentés nélkül önmagát frissitő weboldallal ahova a többoldalas szövegeket és kötlségvetést kellet bevinnem, és ma megnyomtam rá az Entert....ezenfelül bízom benne, hogy nem kell több próbát kiállni az esetleges támogatás odaítélésig...Hogy ezután mi lesz a munkám még homály fedi, a mentorom sajnos megszünt döntőképes felnőtt emberként viselkedni( bár lehet hogy sosem volt az, csak én vagyok nagyon jóhiszemű kezdetben az emberekkel), így vele szinte alig kommunikálok, de reményeim szerint a jövő héten tartunk egy negyedéves értékelést(mert biz már 3 hónapja itt vagyok!!!), és akkor eldől a hogyan tovább...de mindenestre biztos, hogy a saját kreativitásomat és egy kis rámenőséget nem árt majd bevetnem, ha tényleg tanulni akarok az ittlétem alatt.

Szabadidő:

A tánciskolába továbbra is kitartóan járok, már szinte minden este, ma a tangót is kipróbáltam, hát nem kellett volna, lehet hogy nem romboltam volna le azt a kis maradék nőiességemet amit feltételeztem birtokolni:)...a tangó nehéz! És amíg nem tudod felszabadultam pillanatok alatt az egyensúlyodat változtatgatni, és nagyon éles és hirtelen mozdulatokkal ugyanakkor kecsesen mozogni, addig bizony egy darab fának érzed magad...sőt fatönknek!

Az esti órákon kívül pedig feltaláltam magamnak egy kedves időtöltést a napi szaladgálások megszinesítésére is, mégpedi az épületkülönlegességek fényképezését, amiből vanelég( ha fe lismerném a stílusokat, és most ideírnám az még meggyőzőbb lenne, de ehelyett sajna majd csak egy albumal fogok tudni szolgálni) a korok és bevándorló népek keveredésének következtében.

A múlt hétvégén sikerült egy kis családi idillbe csöppenve ellátogatni "vidékre" vagyis a pampákra, ami kb 2 órás nagy semmin, se útjelzés, se út ,se térerő!( vagyis földeken és poros földutakon) át autózás után egy helyes, utcanevek helyett számokat viselő négyszögletes kis városba érkeztünk, amit Colón-nak hívnak Kolombusz után...és ahol mellesleg isteni fagylaltot, és elképesztően csodaszép tiszta 

bőr cipőket lehet kapni( ami nélkül biztosan nem fogok hazatérni:) Amúgy ezek a csodaszép és láthatóan időt álló dolgok, amik mellesleg Made in Argentina kicsit elgondolkoztattak arról, hogy nálunk miért nincs ilyen... 

A pampákról egy kb 20 fős olasz immigráns családdal töltött vasárnapi ebéd,( ahol a nagypapát, akit bármelyik délolasz faluba bele tudtam volna képzelni, Vicente Traficante-nek hívták) után, felpakolva helyi készítésű sajttal, lekvárral és dulce de leche-vel érkeztem haza nagyon elégedetten: jártam a pampákon:)

Kultúra:

Május hónap kultúrális programjai főként a konyhaművészet körül forogtak kis életemben( najó egy fotókiállításra azért elmentem), magam és mások nagy örömére. elsőként Pablo barátom rendezett nálam főzés, vagyis én úgy gondoltam, hogy jönnek még az ő pajtásai is, ő pedig inkább romantikus vacsorát szervezett, ami egy két pillanatban kisé kényelmetlenné tette a helyzetet(szerencsére gyertyát nem hozot), de megtanított az általa feltalált francia-argentin különlegességre a "Puchero a la naranja"-ra.Az ötlet egy főzőműsorból jött, ahol látott egy francia séfet valami narancsos szószt készíteni( valami puccos húsra), ám Pablo, jó argentin módra adaptálta a receptet marhasültre, abból is a puchero nevű részére, ami lábszárnak fele

 meg.( kedves konyhában jártasabb ismerőseimnek itt megjegyzem, hogy ezt itt úgy adják, mint húst, hogy keresztbe vágják a lábszárat, és csontostól velőstől lehet a húst megvenni, amúgy a legolcsóbb a marha különböző részei közül). A vacsora nagyon finom volt, csak az én gyenge európai gyomrom kevéssé bírja a félsült marhát narancsos-répás mártással este 11-kor, így az éjszakát is kalandossá tette, de túléltem:)A másik számmra is megdöbbentő kulináris esemény a gulyásleves főzés volt, a megdöbbentő része pedig, hogy én 

csináltam egyedül és nagyon nagyon finom lett!( vagy már nagyon régen nem ettem magyar ételt:)  Kedves barbárként teliszórtam csípős pirospaprikával, és pálinkát kínáltam az ebéd előtt.Mindenki padlót fogott úgy ízlett nekik, de a legjobb a 2 órányi főzés közbeni mesélés volt, mindazt amiket kérdezgettek Magyarországról, Budapestről, én meg csak meséltem, meséltem...annyi mindent lehet.Nagyon büszke voltam magamra!

Tánciskolában

Az elmúlt hetekben nagy nyomozásban voltam, hogy megtaláljam az ideális tánciskolát, ahova járhatnék, legalább hetente kétszer, és továbbfejleszthetném a már Párizsban megalapozott salsatudásomat, majd kipróbáljam a tangót.

A város központjában számtalan tánciskola van, ám oda buszoznom kell mindig, ezért kicsit macerás lett volna az este 9-kor kezdődő órákra bejárni, ám nem tartott sokáig felfedeztem 3 iskolát is 1 km-es körzetben( újabb bizonyítéka a rengeteg étterem mellett, hogy a külső kerületekben is rendes élet zajlik).Még egy hétbe tellett, hogy összeszedjem a bátorságomat, és el is menjek egy órára megnézni,és nagyot hibáztam volna ha sosem teszem meg.

A tánc stúdió, amit választottam 2 blokkra van a házamtól, nappal láthatatlanná teszik a lehúzott redőnyök, ám amikor feljön a hold, a stúdió megnyílik, félhomályos, diszkófényes, omladozó vakolatú, táncparkettes tükrös termek, és a tánctanár, aki gumitestével, és meglehetősen kiélt, de még így is sármos tekintetével éppen a legutóbbi fellépésének lélegzetelállító pillanatait meséli a táncoslábú nebulók által körülvéve, akik: 4 dagi lány, egyikőjük fogszabályzós is, kettejük inkább anyuka típus, egy 50 körüli nagyon lebarnult bőrü, őszhalántékú úr, egy 160cm magas izompacsirta, és egy 20 év körüli pattanásos suhanc.

Hirtelen egyetlen cím sem jut eszembe, de számos táncos film jelenet jutott eszembe, ahogy belecsöppentem ebbe a kis világba...ami nagyon nagy szeretettel fogadott, és megintcsak megerősítette a meggyőződésem, hogy az argentinoktól lehetne mit tanulni segítőkészség és emberszeretet tekintetében.

Az óra maga számos táncos sztori és mateiszogatás után, kb 45 perces késéssel elkezdődött, alaplépések, páros tánc, majd új kombinációk gyakorlásával, mindenki nagyon profin táncolt...és én csak pislogtam és botladoztam, mert rájöttem a kubai salsa tudásom mit sem ér a puerto rico-i salsához...ettől függetlenül beiratkoztam!

 Rosarioban vasárnap délután

Vásári hangulat:)

Pablo a bohóc, és a színház

Az elmúlt 2 hónap integrálódási folyamatán, az első honvágyrohamon, és a megrettenten pislogósan beszélgetéskerülő korszak után az elmúlt hetekben végre sikerült kicsit emberek közé mennem, akik sem nem munkatársak sem nem a főbérlő családtagjai.Nagyon rám fért már, és sok kedves ismerősre tettem szert, és reménykedem, hogy "örökbe fogadnak" majd mint pajtásukat. 

Ezen alkalmak közé tartozott, a chipasütés Reginánál( ami egy sajtos pogácsa szerű dolog indián recept, és mandiokagyökér lisztből kell csinálni), egy szülinapi buli egy bárban, egy spagettis vacsora, és egy színházba menés.A spagettis vacsin találkoztam Pabloval, aki foglalkozása szerint bohóc, (eredetileg színész de csak akkor érzi jól magát a színpadon, ha be van festve az arca:). Mint művész nagyon értékelte a kreativitásom, ahogy kitalálok spanyol szavakat, a valódi megfelelő kifejezés helyett, így vele tényleg nagyon szívesen beszélgettem, és sok  belsős infót megtudtam Argentináról, a városról (pl a vonatok, lásd alant). Az ő jóvoltából jutottam el egy színházi egyvelegre péntek este a Munka ünnepén, amit itt elég komolyan megünnepelnek. Az előadás egyveleg volt, mert a téma a munka körül gyűjtöttek össze részleteket különböző darabokból, zene, próza, együttes...ingyenes előadás volt, így elég sokan voltak a városi színházban, kicsit nagy volt a nyüzsgés is,amit én azt hittem hogy a helyi színházi kultúrához tartozik, de Pablo felvilágosított, hogy ha fizetni kell érte, akkor itt is süket csöndben ülnénk...Mégis meg volt a színháznak egy európaitól különböző hangulata, már csak a hangsúlyozás a muzgáskultúra, a mimika, ami annyira más itt a mindennapi életben mássá teszi a drámát is...Mind a szomorúságot, mind az őrületet, a boldogságot,a dühöt,  egyszerűen máshogy fejezték ki a színészek, nagyon érdekes volt...és viszonylag jól érthető a színészek által interpretálva nekem most az egyszer különösen szépnek ható argentin akcentus. A tematika ténylegesen a munka körül forgott, a legtöbb jelenet antikapitalista jelleget öltött, ezt is érdekes volt megfigyelni, ahogy az emberek, és nem csak a színházban, de könnyebben használják az olyan szavakat, mint szocialista, fasiszta, anarchista, rasszista, kapitalista...A jelenetek nagy része meglehetősen modern volt, nagyon sokszor lejöttek a színészek a színpadról, szaladgáltak a sorok mellett kvázi bevonva a közönséget...ez alapján, és amit Pablo is mesélt a színészi technikákról, ez a típusú alternatív színház nagyon megy errefelé, és nem csak a színházban!

Pablo tagja egy olyan alternatív csoportnak, ami főként szerepjátékokhoz hasonló módszerekkel fiatalokkal, gyerekekkel, szociális dolgozókkal, és hivatalnokokkal(!) dolgoztat fel általában emberi jogi és konfliktus kezelési témákat, és a megvalósítás után vita keretében megbeszélik a közösen átélteket.A legmegdöbbentőbb, hogy mindezt az önkormányzat a saját alkalmazottaival, és a különféle szociális programjaiban alkalmazza már több mint 5 éve! Nem gondoltam volna, hogy ilyen haladó szellemiségű újításokat alkalmazna bármilyen bürokrácia bárhol is a világon. 

A vonat

A vonat, mondhatni kevésbé fényes oldaláról világítja meg az országot. Rosarioban első ránézésre, a pályaudvar csodaszépen felújított, modern, kidekorált, jobban hasonlít egy művelődési házhoz mint egy vasútállomáshoz.Éppen csak az a furcsa, hogy se vonatot, se vonatra váró embereket nem látni sehol sem.sorompó sincs, de ez már annyira fel sem tűnik. Első alkalommal amikor megláttam a síneket, megkérdeztem még Emilianot, hogy miért mindenki buszozik az országban, miért nem vonatoznak?Erre ő azt felelte, mert hogy nincsenek vonatok...Ekkor abbamaradt a vonat téma, én sem feszegettem, hátha nincs hát nincs, bár a Lonely Planet útikönyvem szerint el lehet jutni Buenos Airesből Rosarioba vonattal is.Nagyot nem tévedett, de erről még később.

Az első találkozásom a vonattal a munkából hazafelé menet volt, amikor is ültem a colectivon(helyijáraton) aminek át kell szelnie a síneket hogy hazajuttasson...ezen a kora őszi estén "pirosat kapott" a buszom a síneknél, mert épp egy tehervonat haladt át- az első amit láttam- kisebb sebességgel mint a sínek mentén sétáló emberek....node hát tehervonat szegény jól eg van pakolva, sok sok kocsit húz maga után....soksoksok....már már groteszkbe átmenőnek éreztem ahogy a vonat eredetének irányába kémlelgettem mikor lesz már vége, ilyen hosszú vonat nem is létezik...de létezett, és több mint 20 percre leblokkolta Rosario teljes északi irányú közlekedését....az emberek leszálltak a buszról, elszívtak egy cigit,a gyalogosok, leültek a fűbe söröztek, és mindenki nagyon természetesen viselkedett...ekkor értettem meg, hogy miért járnak busszal az argentinok.

Később Pablo, a bohóc barátom, akiről még később írok, elmesélte, hogy régen nagyon jó vasúti hálózat működött Argentínában(hiszen a gyarmatosítóknak kellett valahogy közlekedniük), de a Menem elnök vezette neoliberális kapitalista korszakban-90-es évek- levették a vonatkocsikat a használatból, és a távolsági közlekedést átszervezték autópályásra, aza buszokra, ezzel is kedvezve az üzemanyagbiznisznek....hogy a történet így igaz-e nem tudom, de Menem arról híres, hogy ő vitte pénzügyi csődbe Argentínát, így nagy népszerűtlenségnek örvend.

Végül ami maradt a szegény vonatokból....a Lonely Planet nem tévedett: el lehet jutni Buenos Airesből Rosarioba, hetente 2-szer, 8 órás az út( busszal 4), és a vonatkocsik 30 évvel ezelőtti állapota nosztalgikussá varázsolják az utazásunkat.

Feria de los pueblos originarios

Vagyis az indián falvak vására....már kezdésként gyorsan megjegyzem, hogy Rosarionak számos nagyon szinvonalas vására van hétvégenként a város több pontján, a legtöbb kézműves dolgokat árul, vannak antikvár vásárok, utcai turik,ám aminek a szinvonal is köszönhető, pályázni kell(!) az önkormányzatnál azért hogy az ember kirakodhasson.A nyerés pedig a portékák minőségétől függ.

Nem első alkalommal kószáltam a vásárban, annak ellenére nagyon szeretek, hogy a szívem szakad meg a sok gyönyörű, külön külön mind mind egy egy nagyon olcsó remekművel felérő, ám hetente több adagban vásárolva mégis drágának ható ékszer, ruha, kütyümtyü láttán.De élvezem a forgatagot,mert ilyenkor az egész város kivonul a kis kempingszékével, meg maté-s készletével, és krúzolnak a folyóparton(merthogy számos vásár a folyó mentén található).

Ez a hétvége ráadásul különösen izgalmasnak igérkezett, mert az indián lakosság pakolt ki az "Indián Lakosság Hete" programsorozat inditásaként, így most hogy már ennyire jól megismertem őket(lásd előző bejegyzé sa pályázatírásról) szerettem volna találkozni is velük, és kvázi támogatni őket valami kütyümütyü megvásárálásával( így a saját lelkiismeretem is nyugodt lehetett, hogy nem(csak) magamnak vásárolok, hanem másoknak teszek jót, nomeghát FAIRTRADE!!!:)

Ugyanakkor kicsit csalódást hozott, körülbelül 10 asztalnyit foglalt el a speciális célzatú vásár a több kilóméter hosszú sorokból a folyóparton, pár kiállított fotó, egy A4es papírra nyomtatott felirat, és két hangfalvból jövő zavarbajető szövegen kívül, ami arról beszélt szívettépű zenei aláfestéssel, hogy a fehérek kiírtották az indiánokat, és elvettek tőlük mindent, ezért most a kedves lakosság mossa tisztára a bűneit, néhány faragott izé megvásárlásával....szóval ezen kivül nem volt nagy felhajtás.Az asztalok többségénél nem is indánok ücsörögtek, tennem kellett két kört hogy felmérjem, hol is árulnak AZ indiánok...akik amúgy a Qom városi közösség tagjai( tehát nem is falvakból jöttek)...míg végre megtaláltam az én nénimet, egy nagyon badzsácska kisfiúval, az unokája lehetett, árulva és vettem tőle kis faragott baglyokat.Nem volt pont annyim amibe került volna így nagyobb pénzt adtam neki, mire a néni, majdnem ugyanannyit visszaadott..nem értettem először azt hittem én hallottam rosszul az árát, újra megkérdeztem, de nem, próbáltunk együtt számolni, de akkor rájöttem, hogy nem fog menni mert a néni nem tudott számolni....és csak 4*2+5 volt a feladvány....nagyon megütköztem rajta, pedig nyilván, lehet számolás nélkül is teljes életet élni....csakhát milyen esélyekkel.

Továbbsétálva egy másik standnál egy kislány árult, ugyanazokat a festett baglyokat, tatukat, galambokat és tányérokat mind mindenki, és akkor megpillantottam egy kis szobrot, egy terhes indiánlány térdel és fogja a pocakját...és ránéztem az áruló kislányra és ugyanaz az arc nézett vissza rám mint a szoborról( később megtudtam, hogy az apukája faragta).Így nem átallottam ezt is megvásárolni, és kinevezni a diplomamunkám védőszentjének:) 

Valójában tényleg megérintett ez a kis szobor(lehet h ogy a szivettépő zene és recsitálás miatt is a háttérben), de végülis nagyon elégedetten tértem haza a vásárból.

pályázatírás az ENSZ-nek

Ma sikeresen befejeztem és elküldtem.

Eleinte úgy gondoltam, bakfigy lesz megírni, hiszen a téma, mint az összes többi fogadószervezetem által vitt projektben a nők és az erőszak, tehát, gondoltam én a "másolás-beillesztés" technikával könnyen összedobom a pályázatot.Így persze nem siettem( azt hiszem amúgy sem tettem volna), és kvázi a beadási határidő előtt egy héttel kezdett formát kapni a pályázat...az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a mentorom, Emiliano, aki nagyon jószándékú, de kissé be van lassulva, és 36 évével, még mindig úgy tűnik, hogy hobbiból dolgozik, (van 2 macskája.....), nem igazán nyújtotta azt a típusú minőségi segítséget amire számítottam...amit ugyan úgy is nézhetünk, hogy teret engedett a kreativitásomnak, de ez 1,5 hónappal egy másik földrészen való társadalmi kontextusban való gondolkodás esetén elég nehézkes...Tehát amikor leültünk végre, 8 nappal a beadási határidő előtt hogy egyeztessünk, valahogy az "ez is egy jó ötlet" és a "nem tudom, te mit gondolsz" kissé kétségbe ejtett. Ezidőalatt, hogy ne érezzem magam tejesen haszontalannak számos cikket olvasgattam Argentína indiánjairól, mert a pályázat őket célozta volna meg, így többek között megtudtam, hogy a Tobák tartják magukat a legszebb törzsnek, illetve, hogy a witchik élve eltemeti az időseit a közösségben....aztán rájöttem hogy relevánsabb információt találok, ha megpróbálok rákeresni, egy feltűnően indán kinézetű kedves kolléga nevére, és lám lám, meg is találtam egyből a hozzá fűződő civil kezdeményezéseket, és közösségeket akivel ő dolgozik.

Mire ilyen jól kiműveltem magam indiánokból, és városban sétálgatva próbáltam beazonosítani az olvasottak alapján ki a Toba, ki a Witchi ( nem sok sikerrel), a pályázat beadása előtt 5 nappal, hazaérkezett a direktóra Peruból, és 1,5 óra alatt teljesen átalakította a projektet így az indiánokat teljesen hanyagoltuk a célcsoportból.(Kicsit sajnáltam, őket, nodehát, ez van, fut vagy 2 másik projekt velük, jelenleg)

Így végül főként 2-3 átalvatlan éjszaka után megszületett a pályázatunk, amit méltán szólíthatok többes számban, mert végeredményben az én kezem között folyt végig, bár ha tegnap nem ülnek le velem több órán át és nem javítják ki a helyesírásom, akkor szépen elúsztattam volna nekik 100 000 dollárt. Így viszont még van némi esély rá, hogy Santa Fe lakossága üdvözülhet és kamatozhat a nők elleni erőszakkal kapcsolatos tevékenységünkből.

A projekt tehát( nem húzom tovább a feszülten érdeklődők idegeit:) célul tűzi ki, hogy a márciusban az argentin nemzeti szinten elfogadott integrált nők ellen erőszakot szankcionáló törvényt minél többen megismerjék, elsősorban egyetemisták, jelenlegi funkcionáriusok, és rendőrök és kamatoztassák későbbi munkájukban. Emellett rendez egy novellapályázatot, amin a témával kapcsolatos történetek pályázhatnak, (első díj 2000 ropogós dollár!!!) amiből novelláskötetet szerkeszt és ad ki az intézet. Ez utóbbira, és a rendőrség bevonására nagyon büszke vagyok mert én találtam ki:)Vagyis legyünk őszinték teljesen...a novelláskötet a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület)honlapjáról lett hasznosítva, ha valakit érdekel http://www.nane.hu/gyogyulas/muveszet.html. 

 Csak megjegyzem, hogy a magyar szervezet szerint hetente meghal egy nő a családon belül erőszak áldozataként....elrettentő!

 

Helló Buenos Aires II.-A város

Buenos Aires nagy. 

Hivatalosan 12 millióan lakják( ehhez képest 4 metróvonala van, nem sokkal több mint a mi kis Budapestünknek), ezen kívül pedig buszon( vagyis colectivon) lehet eljutni a város egyik pontjából a másikba.A dolog pikantériája, hogy buszjegyet kizárólag a buszon, és kizárólag pénzérmék bedobálásával lehet vásárolni, és mivel az automata a sofőr mellett helyezkedik el, ezért lógni sem lehet. Nem is a kb 80 forintnak megfelelő buszjegy miatt szeretne lógni az ember, inkább,mert a folyamatos gördülékeny közlekedéshez egy zsáknyi aprót kell a zsebben hordozni.

A metró, melyhez lehet előre jegyet váltani, így jobb választásnak tűnik, bár ha a felszínen 35 fok van, a metróban 45 fok, amit minden megállóban egy ormótlan nagy plafonról lelógó ventilátorral próbálnak jelképesen csökkenteni.

Ám ha az ember nem finnyás a közlekedésre , akkor igen élvezetes városkában találja magát, aminek számos negyede különféle arculattal tárul elé. 

Vannak Párizsi sugárutakra hasonlító részek, vannak felhőkarcolós, észak-amerikai jellegű utcák, 5th Avenue beli portákkal, dél-amerikai lapos napfénytetős házak, modern lakóparkos negyedek, lepukkant negyedek prostituáltakkal(ahova inkább csak véletlenül téved be az ember)...a látvány olyan keverék, mint a benne lakó emberek sokasága.

Abszolút érdemes látnivaló a kikötő, ahol a régi kikötő épületekből, legutolsó divat szerinti yuppi lakásokat csináltak, a sétány mentén pedig csilli-villi éttermek  kínálják a finomabbnál finomabb olasz-argentin ételeket.A kikötőben található óriási vitorlás fregattát kivülről belülről meg lehet nézni, nekem sok kedves Verne regény elevenedett meg benne. Az el Caminito híres szines házas utcácskái, ahol tangó táncosok és rengeteg éterem és szuvenirshop várja a látogatókat még így is elbűvölő.Az utcácska a la Boca ( a száj) nevű negyedben található, ami egyrészt egy nagyon lepukkant negyed általában, másrészt a Boca Juniors hazája. Az Avenida 9 de Julio a város és a világ legsz élesebb útja 16 sávval, aminek közepén egy obeliszk, keresztbe pedig az Avenida Corrientes szeli át, ami a színházak sugárútja és így együttesen leginkább a Times Square-re emlékeztetnek. Történelmi jelentősége 1e de Mayo térnek, a Casa Rosada-val, ami az elnöki "palota" még ma is érzékelhető, a földre festett "gyilkos rendőrség" felirattal, valamint minden ma is létező és újabb tüntetések színhelyeként az argentin "közszellem" szócsöve.A tér nagyon híres az "anyákról" akiknek gyermekei "eltűntek" a "Piszkos Háború" azaz a katonai diktatúra évei alatt (1983-ban lett vége!!). A gyerekek többségét a szüleikkel hurcolták el, sokuk a börtönökben és koncentrációs táborokban születtek, akik ma a 25-35 éves korosztályt képviselik.

Itt több is megtudható a történtekről: http://en.wikipedia.org/wiki/Mothers_of_the_Plaza_de_Mayo

A város turisták által látogatott részei teljesen biztonságosak egyébként, a taxi itt is mint mindenhol máshol olcsó(kb 700 forintért hamar eljutsz egy 30-40 perces buszútnak megfelelő távolságba), és az emberek itt is nagyon segítőkészek és kedvesek.Öszességében a város egy 5 napos kirándulás alatt minden lényegesebb része megtekinthető, és 

Hello, Buenos Aires I.-A Villa

Első kirucanásom szűkebb otthonomból Rosarioból természetesen a  közeli( 5 óra busszal) fővárosba, Buenos Airesbe vezetett, és az 5 napi élmény már a buszra szállás pillanatában megkezdődött, ugyanis miután Argentinában a busz a legfőbb közlekedési eszköz, minden busz hajó-méretű, és a különböző mértékig hátrahajtható ülések, a hozzátartozó lábtámla, és gy ébb szolgáltatások szerint léteznek különféle komfort fokozatú buszok. Én egy semi-cama(fél-ágy) típusú buszra száltam, ami az alsó típusok egyike de még ez is felülmúlt minden eddigi tapasztalatomat utazás terén.Így könnyen telt az 5 óra át a végtelen argentin földeken, és első élményem Buenos Airesből a buszpályaudvartól nem messze található villa(nyomornegyed leginkább) volt, amin a busz áthaladt. A villa talán annyira nem lehangoló hely mint egy nyomornegyed,mert számos porta egészen ház szerű, és még tisztának is tűnik messziről, ezért a putrihoz sem hasonlítanám, inkább amolyan egymás hegyére hátára( de szó szerint egymás tetejére) felhúzott téglából álló kockák, amikben emberek laknak.Első benyomásra mindjárt összedől az egész, egy tetőszerkezetnek látszó dolgok egy fiú napozik, mellette egy ablak, üveg nélkül a messzi buszból be lehet látni a lakásba.Néhány girbegurba sikátor a negyed, poros utak és rengeteg meglehetőse koszos ruházatú ember…egy busz megáll és sok kis iskolás gyerek éppen érkezik „haza”. A villa közepén focipálya, ahol mezitláb fociznak a porban. Megdöbbentő az emberek mennyisége és a szegénység látszólagos mértéke, mégis valami rendszer, és vidámság tűnik ki az egészből, ami nem tudom, hogy még ijesztőbb-e, mert talán arra késztet gondolni, hogy ezek az emberek elfogadták ezt az életmódot, és körülményeket, illetve nem csak ők, hanem az őket körülvevő szerencsésebb része a társadalomnak. Nem látsz fejcsóválást, ha a villákról van szó, sajnálatot néha, de valahogy nem érzed azt, hogy az ország körömszakadtáig meg szeretné szüntetni ezt az állapotot.

Hogy a vilák lakói-e vagy sem, nem tudom, de Buenos Airesben, úgymint Rosarioban a legtöbb koldus, vagy értelmetlen kütyüket áruló utcai árus maszatos képű, mezítlábas kisgyerek. Buenos Airesben a metrón egy nagyon nyurga, kb 6 éves kisfiú, tetőtöl tapig szutykos, egy narancsot dobál egyik kezéből át a másikba, valami nagyon fura hangon kiabál valamit, majd végigmegy minden utas mellett, nyújtja a mancsát, megrázza a kezed hogy adj neki, az egyik ember pacsit ad neki a másik pesót, a szélen ülö kis család ölében kisgyerek, odamegy, megnéz a gyerek játékkardját, apu-anyu mosolyog, majd megpróbálja kivenni a kisgyerek kezéből, apu közbelép, a koldus kisfiú megrándul, hátrahőköl, folytatja a körmenetet, majd a végén beáll egy sarokba és pépessé trancsírozza  a narancsot, a levét pedig szétkeni a metrókocsi padlóján a mezitlábával, közben valami ijesztő hangfekvésben vihog és ideges tekintettel mered a „nézőközönségre”. Az emberek szomorú szemmel mosolyognak rá, adnak neki egy két centavot, majd leszállnak.  

  

Az argentin pszihé

Egy hónapnyi itt tartózkodásom után felhatalmazva érzem magam, hogy az argentin emberekről, mindennapokról hiteles forrásként feltüntetve magam számolhassak be.( azért a Lonely Planet útikalauzomból is szeretnék néhány érdekes adatot idézni).

Az argentinok rettenetesen kedves és bizalommal teli emberek. Bármilyen kérdést bármikor nyugodtan feltehetsz nekik, nem fordulnak el, vagy morogják, hogy nem tudom undokul, sőt a legtöbb esetben még megkérdezik még, hogy, hogy vagy, és nagyon örülnek, ha felfedezik, hogy külföldi vagy, nagy csodálkozás, amikor kiderül, hogy messze Európából, és a végén mindig megdicsérnek, hogy milyen szépen beszélsz spanyolul. ( Pár napja egy néni a patikában megkérdezte, hogy beszélek-e angolul, és nagyon megdicsért, hogy „mi európaiak” mindannyian beszélünk angolul,hehe). Ha a boltban venni akarsz valamit és nincs, a boltos a legtöbbször elmagyarázza, hogy hol találod meg a konkurenciát, ahol megkapod amit szeretnél. A buszsofőr egyenesen turinformnak is nevezhetnénk, mert bemondod, hogy hova szeretnél menni, és hátra kiabál ha le kell szállnod. Ha térképpel kószálsz, számos alkalommal odamennek hozzád és nagyon szeretnének segíteni( ez nem mindig annyira hasznos, mint amennyire tűnik).A buszokon nagy erkölcsi rend uralkodik, ha felszáll egy idős, vagy egy kismama, szempillantás alatt felpattan valaki, egy másodpercig sem kell tétován álldogálniuk a robogó buszon. Az éttermekben teletömnek kajával, és még el is viheted szemberebbenés nélkül, dobozban az ételt ( mint tudjuk ez otthon, néha még zavarba ejtő kérés a pincértől).Az argentinok, nagyon körülményesen kommunikálnak egymással, köszönés után mielőtt rátérnének a lényegre, még megkérdezik, a rokonokat, ismerősöket, időjárást, és mintegy észrevétlenül, mintha mellékes is lenne, fűzik hozzá valódi mondanivalójukat(pl. akkor és akkor találkozzunk). Ennek megfelelően, hogy legyen mit kérdezni, mindent tudni akarnak a családodról, párkapcsolatodról, sokkal inkább mint a munkádról, vagy a tanulmányaidról. Minden találkozásnál és köszönésnél kötelező a jobb arcra adott 1 darab puszi, nem kell feltétlenül jó ismerősnek lenni hozzá. Mint minden dél-amerikai nép, rájuk is igaz, hogy hangosak, de jelentős decibel-beli eltérés van, azok között, akik nyíltan olasz bevándorlókként élik meg argentínságukat és akik nem. Valamiért az olasz felmenőkkel bírok a legöntudatosabbak, a többiek nem dicsekednek általában, bár egy kis olasz általában mindenkiben van. Az olasz kultúra kétségtelenül túldominálja a kultúrát a spanyol mellett, ez főként az ételek terén nyilvánvaló, és bár én kevesebb spanyol ismerőssel rendelkezem mint olasszal, valamiért, szerintem a nagyon intenzív személyiségek is az olasz gyökerekre emlékeztetnek inkább. Ugyanakkor európai gyökerek ide-oda, néha meglehetősen kivillan egy egy hatás az észak-amerikai kultúrából:mint pl a számtalan mozicsatornák a tévében, eredeti nyelven, felirattal, vagy a házhozszállítási szolgálat még a gyógyszertárban is, és számomra a vacsorára a család rendelt szendvicset és kólát fogyaszt is inkább erre emlékeztetett.

A politikáról pár szóban: mint minden rendes nemzet , utálja a vezetőjét, még ha nő is, ami a női egyenlőség nagy vívmányának is nézhető lenne, ha nem a volt elnök nejéről lenne szó,akit aga helyett nevezett ki amikor 2-jára is megnyerte a választásokat. A politika ugyanakkor kevésbé téma az emberek között, a család, barátok iránti heves érdeklődés elnyomja azt.

 

Tehát az argentin nép egy boldog kiegyensúlyozott, vidám népségnek látszik így egy hónap után, és mégis, vagy épp ezt magyarázva egy érdekes adat az útikalauzomból: az argentin a világon egy főre eső pszichológusok, és pszichiáterek között vezető, és ezt eddig bizonyíthatom,mert az eddigi ismerőseim közül, talán 1-2-őt kivéve mind jár rendszeres terápiára.