Egyetemre járni

Argentínában könnyű bejutni az egyetemre, élvezet kurzusokra járni, és szinte lehetetlen diplomát szerezni.

Az állami felsőoktatás ingyenes, felvételi vizsga sincsen, az ember beiratkozik, órákra jár, és az óráit akkor veszi fel és vizsgáit akkor teszi le a képzés évei alatt amikor jól esik neki. Az alapképzés, ha valaki (nagyon kevés valaki) minden tanévben minden kurzusából rendszeresen sikeres vizsgát tesz 5 év (alapképzés!). Ám mivel a rendszer ennyire flexibilis, nagyon sokan nagyon hamar feladják a küzdelmet és abbahagyják, vagy éppen ugrálnak szakról szakra. Sokan (nagyon sokan) az 5 éves szenvedést hosszabítják meg 6-7-8...végtelen hosszú évekig. Állítólagos mentorom Emiliano 37 éves, és az utolsó 4 vizsgájára készül ami után talán már nekiáll a diplomamunkájának is...A rendszer ugyanakkor másik jelentős rizikó tényezővel rendelkezik: a tananyag. Argentínában minden szerzőt EREDETIBEN olvasnak. Bárha van is tankönyv, egy társadalomtudományokat hallgató diák nem élhet Weber, Foucault, Durkheim, Arldt, Borges és társaik állandó szívet melengető jelenléte nélkül. Az argentin hallgató ill oktató úgy felel, ill. ad elő, mintha egy tudományos cikket olvasnánk: "XY írta 2006-ban ebben és ebben a fejezetben, utalva ZW-re aki a QRS című esszéjében fejtette ki...olvassátok el ti is, érdemes". Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy egy-egy vizsgára való felkészülés- eddigi nem reprezentatív mintavételem alapján az argentin egyetemisták közül- minimum 1 de inkább 2 hónap, a szakdolgozat minimum 1 de inkább 1,5 év munkát és tanulást jelent.

Mindezek következtében, a mesterképzésig már csak 10-20 fős csoportok jutnak el, szigorúan 30 felett. (Harminc alattiak esetleg a külföldi csere diákok).

Utóbbi zárójeles kategóriaként sikerült bejutnom a Társadalmi nem és Szexualitás" c.mesterfokú kurzusra Rosario-i Nemzeti Egyetemén csekély 200 pesó ellenében (kb. 10 000Ft). Az élmény a sokszorosát is megérte volna.

Nehéz mindent leírni, átadni ebből a 1,5 hónapból, amit velük tölthettem. A 15 nővel (és az időnként felbukkanó, de a végére megijedve elmenekülő, sajnos be kell vallani, nagyon gáz antropológus fiúval) az elmúlt hétvégék péntek estéin és szombat délelőttjein szedtük darabokra a világ patriarchátusát. A helyszín: A Bölcsészkar menekültszállónak beillő épülete, aula 8, omladozó falak, falfirkák, szemét mindenhol, használhatatlanságig összefirkált tábla, kopott kis egyszemélyes kézitámlás székek, egy nagy plafonról lógó ventilátor, és becsukhatatlan ablak. A diákok: Nők. Harminc és hatvanöt között. Nagyrészük egyedülálló, elvált, gyerekes. Foglalkozás szerint pszihológus, tanár, ügyvéd. Az oktató: Erősen dekoltált, és gömbölyded szuperfeminin negyvenes (vagy ötvenes) szociális munkás, doktorandusz, témája a vérfertőzés a családon belül, mellrákból éppen felgyógyulva. A téma: minden ami nő és férfi, hatalom, elnyomás, erőszak, szex,politika, élvezet, orgazmus,anyaság, prostitúció, homo-transz-bi-inter-metro stb szexualitás.

A legmegdöbbentőbb mégis a hangulat. Egy egyetemi kurzus aminek hangulata van. Lendülete, feszültsége, konfliktusa, oldódása, kimerülése, és megindítása. A hallgatók gondolkodnak, reflektálnak, vitáznak, kiabálnak, hadosznának, sírnak, nevetnek. Részt vesznek nem csak az órán, hanem a társadalomban is amiben élnek. Nem olvasnak több szakirodalmat mint az átlag diák, csupán ahogy tudnak részt vesznek mindazokban a folyamatokban amik őket sodorják, próbálják terelni, alakítani azokat, vagy legalább is elhelyezni magukat bennük a vágyaik szerint. "Autonómiát hódítanak".

Mindebben persze a férfiaknak is fontos szerep jut. Legalább is egynek, Marcelo-nak, aki termoszokkal felszerelt köténykéjében járja fáradhatatlanul a tantermeket, és a kopott támlás székedig hozza a kávét, úgy elkészítve ahogy szereted. A leghevesebb férfiellenes vita kellős közepén sem hátrál meg, kopogás nélkül beköszön a terembe, és hirtelen minden nő rá figyel....persze a kávé miatt.