Színház kívülről belülről

Mindkét irányból ismerkedtem vele.

Mint néző, és mint színész is. Nem kell megijedni kedves ismerőseim, még mindig én vagyok én, és továbbra sem fejlődtek ki eddig teljesen ismeretlen ambícióim. Ez utóbbi egy színházi eszközökre alapuló, az életben lévő hatalmi és erő viszonyok kezelésére bátorító, csoport és önfejlesztő módszerről szóló szemináriumon történt.Egy szóval egy bevezető délutánon az "Elnyomott Színházába", vagy másként Teatro del Oprimido.Na de ne szaladjunk ennyire előre. Nézőként is nagy élményként éltem meg a Gyertyák csonkig égnek című Márai Sándor könyv argentin adaptációját, amire még helyi viszonyok között is elég drágán sikerült

jegyet szereznem.....no de mégsem ez volt a legjobb darab amit itt láthattam, mint ahogy az el Teatrillo nevű színházi műhely Oscar Wilde darabja sem, aminek színpadi megjelenítését még a legnagyobb erőlködés mellett sem tudtam Angliába képzelni.

Kedvenc színházi élményem egy eldugott kapualj mögött rejlő "kultúrház" szerűségnek nevezhető péntek esti rövid egyórás stand-up comedy-je

volt, ahol a viaszosvászon terítővel letakart kempingasztalon árulták az olcsó sört és az empanadat, és melyen Pablo barátom kenyérkereső foglalkozását megismerhettem. Ő volt az utóbohóc.

A gyertyák csonkig égnek-re nem akartam elmenni. 70 pesó volt, abból egy hétig jól eszem! Ha nem is jön a kedves magyar-svéd barátnőm, lehet, hogy nem is foglalkozom vele, de meglátva a plakátot az utcán, Márai nevét, akitől ugyan csak ezt az egy könyvet olvastam, és mást egyet sem, azt hiszem hirtelen kemény elhatározás fogott el, hogy ezt meg kell nézni.

Ez az előadás jó példa volt arra, hogy tudjam: nem mindig kell hallgatni a belső hangra....

Amellett, hogy maga a színház fizikai állapota, a világítás és a hangosítás kritikán aluli volt(Konrád szenvedélyes önvallomása utáni feszült csendben áthallatszott a szomszéd teremben próbáló rockzenekar) a színészek sem tudtak mély nyomot hagyni. Bár a főszereplő bácsi aki Konrádot játszotta, kétségkívül megmentette a darabot a teljes csődtől, bár szegény ehhez közel 1,5 órán át nyúló monodrámát adott elő.Ahol néha betotyogott hol balról, hol jobbról a Nini cselédet játszó néni, és mondott egy sort. De a legérthetetlenebb szereplő a 40 év után érkező barát volt, aki az érthetetlen hápogáson vagy nyöszörgésen és a padló mélabús nézésén kívül nem csinált semmit de semmit. A címre való utalást, pedig a bal sarokban elhelyezett sor gyertyatartó érzékeltette finoman, amikben a darab végére elaludtak a gyertyák, és amit nagy valószínűséggel csak én vettem észre, ugyanis a darab és a könyv címe is spanyolul "Az utolsó találkozás"-ra lett lefordítva.

Így hát másik színházba mentem...az "Elnyomott Színházába". Ahol színház és valóság olyan észrevétlenül keveredik, hogy bármily kevés színészi tehetséggel és bármennyire sok gátlással áldott meg az ég, egyszer csak ott találod magad a színpadon egyedül, táncolva, énekelve, sírva, káromkodva, és mindenki rád figyel. A teatro del Oprimido a 60-as évekből érkezett hozzám, egy olyan drámapedógógiai- színházi módszer melynek az alapja Bertold Brecht epikus színháza, és Paolo Freire híres és istenített brazil pedagógus az Elnyomott Pedagógiája elnevezésű alternatív tanítási módszerből áll össze kidolgozója, és mestere pedig Agosto Boal. Lényege, hogy a résztvevők, színészek vagy nem, a testi és szóbeli kifejezés útján ábrázoljanak erő és hatalmi viszonyokat amiket megélnek a mindennapjaikban, és ezenfelül próbáljanak rá, szintén a színészet eszközeivel megoldást találni, hogy azt majd a való életben alkalmazva, tudják saját szűkebb és tágabb közegüket jobbá, élhetőbbé, kevésbé elnomóvá tenni.

Részletesen róla és a módszerről itt lehet olvasni angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Theatre_of_the_Oppressed. Argentínában nagyon népszerű, nemcsak "előadásokat" tartanak, ahol a nézők közbeléphetnek, sőt közbe is kell, hogy lépjenek, hanem rendszeres oktató szemináriumokon sajátíthatja el bárki, a teatro del oprimido legfontosabb eszközeit, amiket aztán otthon, a munkahelyen, az iskolában vethet be, amikor már semmi sem segít...meglepő hatást érhet el.

Nagyon izgultam, mikor először mentem a Fórumszínháznak nevezett módszert bemutató első foglalkozásra, ahol nem kis meglepetésemre, vasárnap este 8-kor egy külvárosi kerületben egy nagy szimbolikus erejű kultúrházban találtam magam 20 mindenféle korú, nemű, színű emberek, akik este 11-ig nem restellettek ott ülni egy körben és a világ és Argentína megváltásáról eszme cserélni! A foglalkozás a közönséget megmozgató zaj és figyelem és közösség építő játékokkal kezdődött, majd egy 20-perces mini-előadás keretében az 5 színész(akik közül egyikőjük sem az:) mutatták be "a munkaszerződés" mint társadalmi problematika tipikus szituációját egy állami kórházi rendelő agyonhajszolt dolgozóin keresztül. A kis előadást követően a nézőtéren ülőknek lehetőségük volt egy egy ponton újrakezdeni a darabot, beállni valamelyik színész helyére, és átalakítani úgy annak a személyiségét, hogy az valamiféle megoldást hozzon a konfliktushelyzetre.Az új jelenet újabb problémákat vetett fel, megvitatás, újabb jelentkező, még egy elképzelés....így haladtunk ezen a kellemes késő téli vasárnap délután keresvén a társadalom jobbá tételét jelentről jelenetre...