Egy kis minden hétköznapok

Minden héten gyűjtögetem a kis írnival témáimat, hogy majd egyikből és másikből ékes magyar nyelven szórakoztató irodalmat produkálok a kedves olvasóimnak( akik nincsenek is olyan kevesen, nagy meglepetésemre:), ám a fejemben szép kerek történekekké összeálló életképek csak nem szökkenek ki a tolhegyemből( vagy a billentyűzetemből) így most mindenféléről írok egy kicsit addig is amíg újra jön az ihlet.

Munka:

Chichita a titkárnő, 

akivel mindennap együtt üldögélünk az irodában a világ legjobb 

boszorkánya. Nagyon élvezzük egymás társaságát, sokat pletykálunk, és nevetünk, és mindenben rettenetesen segítőkész, mint például amikor elfelejtettem reggelizni, és nagyon leesett a vércukrom előkapott egy zacsi dióbelet és megetetett vele, amitől egyből minden a helyéreállt megint.( ja amúgy a dió elképesztően drága itt, vagy 4000Ft kilója). Az elmúlt hónapot a Spanyol Fejlesztési Ügynökség "Nyílt és állandó" pályázatának kitöltögetésével töltöttem, amit azért teszek idézőjelbe, mert a szerény már majdnem diplomámmal, és számítógépes alapismereteimmel is alig tudtam eligazodni rajta, és szívből ellenszenvesnek találtam, hogy ennyire megnehezitik a "nyilt" pályázathoz való hozzáférést. De megküzdöttem vele, és az állandóan mentés nélkül önmagát frissitő weboldallal ahova a többoldalas szövegeket és kötlségvetést kellet bevinnem, és ma megnyomtam rá az Entert....ezenfelül bízom benne, hogy nem kell több próbát kiállni az esetleges támogatás odaítélésig...Hogy ezután mi lesz a munkám még homály fedi, a mentorom sajnos megszünt döntőképes felnőtt emberként viselkedni( bár lehet hogy sosem volt az, csak én vagyok nagyon jóhiszemű kezdetben az emberekkel), így vele szinte alig kommunikálok, de reményeim szerint a jövő héten tartunk egy negyedéves értékelést(mert biz már 3 hónapja itt vagyok!!!), és akkor eldől a hogyan tovább...de mindenestre biztos, hogy a saját kreativitásomat és egy kis rámenőséget nem árt majd bevetnem, ha tényleg tanulni akarok az ittlétem alatt.

Szabadidő:

A tánciskolába továbbra is kitartóan járok, már szinte minden este, ma a tangót is kipróbáltam, hát nem kellett volna, lehet hogy nem romboltam volna le azt a kis maradék nőiességemet amit feltételeztem birtokolni:)...a tangó nehéz! És amíg nem tudod felszabadultam pillanatok alatt az egyensúlyodat változtatgatni, és nagyon éles és hirtelen mozdulatokkal ugyanakkor kecsesen mozogni, addig bizony egy darab fának érzed magad...sőt fatönknek!

Az esti órákon kívül pedig feltaláltam magamnak egy kedves időtöltést a napi szaladgálások megszinesítésére is, mégpedi az épületkülönlegességek fényképezését, amiből vanelég( ha fe lismerném a stílusokat, és most ideírnám az még meggyőzőbb lenne, de ehelyett sajna majd csak egy albumal fogok tudni szolgálni) a korok és bevándorló népek keveredésének következtében.

A múlt hétvégén sikerült egy kis családi idillbe csöppenve ellátogatni "vidékre" vagyis a pampákra, ami kb 2 órás nagy semmin, se útjelzés, se út ,se térerő!( vagyis földeken és poros földutakon) át autózás után egy helyes, utcanevek helyett számokat viselő négyszögletes kis városba érkeztünk, amit Colón-nak hívnak Kolombusz után...és ahol mellesleg isteni fagylaltot, és elképesztően csodaszép tiszta 

bőr cipőket lehet kapni( ami nélkül biztosan nem fogok hazatérni:) Amúgy ezek a csodaszép és láthatóan időt álló dolgok, amik mellesleg Made in Argentina kicsit elgondolkoztattak arról, hogy nálunk miért nincs ilyen... 

A pampákról egy kb 20 fős olasz immigráns családdal töltött vasárnapi ebéd,( ahol a nagypapát, akit bármelyik délolasz faluba bele tudtam volna képzelni, Vicente Traficante-nek hívták) után, felpakolva helyi készítésű sajttal, lekvárral és dulce de leche-vel érkeztem haza nagyon elégedetten: jártam a pampákon:)

Kultúra:

Május hónap kultúrális programjai főként a konyhaművészet körül forogtak kis életemben( najó egy fotókiállításra azért elmentem), magam és mások nagy örömére. elsőként Pablo barátom rendezett nálam főzés, vagyis én úgy gondoltam, hogy jönnek még az ő pajtásai is, ő pedig inkább romantikus vacsorát szervezett, ami egy két pillanatban kisé kényelmetlenné tette a helyzetet(szerencsére gyertyát nem hozot), de megtanított az általa feltalált francia-argentin különlegességre a "Puchero a la naranja"-ra.Az ötlet egy főzőműsorból jött, ahol látott egy francia séfet valami narancsos szószt készíteni( valami puccos húsra), ám Pablo, jó argentin módra adaptálta a receptet marhasültre, abból is a puchero nevű részére, ami lábszárnak fele

 meg.( kedves konyhában jártasabb ismerőseimnek itt megjegyzem, hogy ezt itt úgy adják, mint húst, hogy keresztbe vágják a lábszárat, és csontostól velőstől lehet a húst megvenni, amúgy a legolcsóbb a marha különböző részei közül). A vacsora nagyon finom volt, csak az én gyenge európai gyomrom kevéssé bírja a félsült marhát narancsos-répás mártással este 11-kor, így az éjszakát is kalandossá tette, de túléltem:)A másik számmra is megdöbbentő kulináris esemény a gulyásleves főzés volt, a megdöbbentő része pedig, hogy én 

csináltam egyedül és nagyon nagyon finom lett!( vagy már nagyon régen nem ettem magyar ételt:)  Kedves barbárként teliszórtam csípős pirospaprikával, és pálinkát kínáltam az ebéd előtt.Mindenki padlót fogott úgy ízlett nekik, de a legjobb a 2 órányi főzés közbeni mesélés volt, mindazt amiket kérdezgettek Magyarországról, Budapestről, én meg csak meséltem, meséltem...annyi mindent lehet.Nagyon büszke voltam magamra!

Tánciskolában

Az elmúlt hetekben nagy nyomozásban voltam, hogy megtaláljam az ideális tánciskolát, ahova járhatnék, legalább hetente kétszer, és továbbfejleszthetném a már Párizsban megalapozott salsatudásomat, majd kipróbáljam a tangót.

A város központjában számtalan tánciskola van, ám oda buszoznom kell mindig, ezért kicsit macerás lett volna az este 9-kor kezdődő órákra bejárni, ám nem tartott sokáig felfedeztem 3 iskolát is 1 km-es körzetben( újabb bizonyítéka a rengeteg étterem mellett, hogy a külső kerületekben is rendes élet zajlik).Még egy hétbe tellett, hogy összeszedjem a bátorságomat, és el is menjek egy órára megnézni,és nagyot hibáztam volna ha sosem teszem meg.

A tánc stúdió, amit választottam 2 blokkra van a házamtól, nappal láthatatlanná teszik a lehúzott redőnyök, ám amikor feljön a hold, a stúdió megnyílik, félhomályos, diszkófényes, omladozó vakolatú, táncparkettes tükrös termek, és a tánctanár, aki gumitestével, és meglehetősen kiélt, de még így is sármos tekintetével éppen a legutóbbi fellépésének lélegzetelállító pillanatait meséli a táncoslábú nebulók által körülvéve, akik: 4 dagi lány, egyikőjük fogszabályzós is, kettejük inkább anyuka típus, egy 50 körüli nagyon lebarnult bőrü, őszhalántékú úr, egy 160cm magas izompacsirta, és egy 20 év körüli pattanásos suhanc.

Hirtelen egyetlen cím sem jut eszembe, de számos táncos film jelenet jutott eszembe, ahogy belecsöppentem ebbe a kis világba...ami nagyon nagy szeretettel fogadott, és megintcsak megerősítette a meggyőződésem, hogy az argentinoktól lehetne mit tanulni segítőkészség és emberszeretet tekintetében.

Az óra maga számos táncos sztori és mateiszogatás után, kb 45 perces késéssel elkezdődött, alaplépések, páros tánc, majd új kombinációk gyakorlásával, mindenki nagyon profin táncolt...és én csak pislogtam és botladoztam, mert rájöttem a kubai salsa tudásom mit sem ér a puerto rico-i salsához...ettől függetlenül beiratkoztam!

 Rosarioban vasárnap délután

Vásári hangulat:)

Pablo a bohóc, és a színház

Az elmúlt 2 hónap integrálódási folyamatán, az első honvágyrohamon, és a megrettenten pislogósan beszélgetéskerülő korszak után az elmúlt hetekben végre sikerült kicsit emberek közé mennem, akik sem nem munkatársak sem nem a főbérlő családtagjai.Nagyon rám fért már, és sok kedves ismerősre tettem szert, és reménykedem, hogy "örökbe fogadnak" majd mint pajtásukat. 

Ezen alkalmak közé tartozott, a chipasütés Reginánál( ami egy sajtos pogácsa szerű dolog indián recept, és mandiokagyökér lisztből kell csinálni), egy szülinapi buli egy bárban, egy spagettis vacsora, és egy színházba menés.A spagettis vacsin találkoztam Pabloval, aki foglalkozása szerint bohóc, (eredetileg színész de csak akkor érzi jól magát a színpadon, ha be van festve az arca:). Mint művész nagyon értékelte a kreativitásom, ahogy kitalálok spanyol szavakat, a valódi megfelelő kifejezés helyett, így vele tényleg nagyon szívesen beszélgettem, és sok  belsős infót megtudtam Argentináról, a városról (pl a vonatok, lásd alant). Az ő jóvoltából jutottam el egy színházi egyvelegre péntek este a Munka ünnepén, amit itt elég komolyan megünnepelnek. Az előadás egyveleg volt, mert a téma a munka körül gyűjtöttek össze részleteket különböző darabokból, zene, próza, együttes...ingyenes előadás volt, így elég sokan voltak a városi színházban, kicsit nagy volt a nyüzsgés is,amit én azt hittem hogy a helyi színházi kultúrához tartozik, de Pablo felvilágosított, hogy ha fizetni kell érte, akkor itt is süket csöndben ülnénk...Mégis meg volt a színháznak egy európaitól különböző hangulata, már csak a hangsúlyozás a muzgáskultúra, a mimika, ami annyira más itt a mindennapi életben mássá teszi a drámát is...Mind a szomorúságot, mind az őrületet, a boldogságot,a dühöt,  egyszerűen máshogy fejezték ki a színészek, nagyon érdekes volt...és viszonylag jól érthető a színészek által interpretálva nekem most az egyszer különösen szépnek ható argentin akcentus. A tematika ténylegesen a munka körül forgott, a legtöbb jelenet antikapitalista jelleget öltött, ezt is érdekes volt megfigyelni, ahogy az emberek, és nem csak a színházban, de könnyebben használják az olyan szavakat, mint szocialista, fasiszta, anarchista, rasszista, kapitalista...A jelenetek nagy része meglehetősen modern volt, nagyon sokszor lejöttek a színészek a színpadról, szaladgáltak a sorok mellett kvázi bevonva a közönséget...ez alapján, és amit Pablo is mesélt a színészi technikákról, ez a típusú alternatív színház nagyon megy errefelé, és nem csak a színházban!

Pablo tagja egy olyan alternatív csoportnak, ami főként szerepjátékokhoz hasonló módszerekkel fiatalokkal, gyerekekkel, szociális dolgozókkal, és hivatalnokokkal(!) dolgoztat fel általában emberi jogi és konfliktus kezelési témákat, és a megvalósítás után vita keretében megbeszélik a közösen átélteket.A legmegdöbbentőbb, hogy mindezt az önkormányzat a saját alkalmazottaival, és a különféle szociális programjaiban alkalmazza már több mint 5 éve! Nem gondoltam volna, hogy ilyen haladó szellemiségű újításokat alkalmazna bármilyen bürokrácia bárhol is a világon. 

A vonat

A vonat, mondhatni kevésbé fényes oldaláról világítja meg az országot. Rosarioban első ránézésre, a pályaudvar csodaszépen felújított, modern, kidekorált, jobban hasonlít egy művelődési házhoz mint egy vasútállomáshoz.Éppen csak az a furcsa, hogy se vonatot, se vonatra váró embereket nem látni sehol sem.sorompó sincs, de ez már annyira fel sem tűnik. Első alkalommal amikor megláttam a síneket, megkérdeztem még Emilianot, hogy miért mindenki buszozik az országban, miért nem vonatoznak?Erre ő azt felelte, mert hogy nincsenek vonatok...Ekkor abbamaradt a vonat téma, én sem feszegettem, hátha nincs hát nincs, bár a Lonely Planet útikönyvem szerint el lehet jutni Buenos Airesből Rosarioba vonattal is.Nagyot nem tévedett, de erről még később.

Az első találkozásom a vonattal a munkából hazafelé menet volt, amikor is ültem a colectivon(helyijáraton) aminek át kell szelnie a síneket hogy hazajuttasson...ezen a kora őszi estén "pirosat kapott" a buszom a síneknél, mert épp egy tehervonat haladt át- az első amit láttam- kisebb sebességgel mint a sínek mentén sétáló emberek....node hát tehervonat szegény jól eg van pakolva, sok sok kocsit húz maga után....soksoksok....már már groteszkbe átmenőnek éreztem ahogy a vonat eredetének irányába kémlelgettem mikor lesz már vége, ilyen hosszú vonat nem is létezik...de létezett, és több mint 20 percre leblokkolta Rosario teljes északi irányú közlekedését....az emberek leszálltak a buszról, elszívtak egy cigit,a gyalogosok, leültek a fűbe söröztek, és mindenki nagyon természetesen viselkedett...ekkor értettem meg, hogy miért járnak busszal az argentinok.

Később Pablo, a bohóc barátom, akiről még később írok, elmesélte, hogy régen nagyon jó vasúti hálózat működött Argentínában(hiszen a gyarmatosítóknak kellett valahogy közlekedniük), de a Menem elnök vezette neoliberális kapitalista korszakban-90-es évek- levették a vonatkocsikat a használatból, és a távolsági közlekedést átszervezték autópályásra, aza buszokra, ezzel is kedvezve az üzemanyagbiznisznek....hogy a történet így igaz-e nem tudom, de Menem arról híres, hogy ő vitte pénzügyi csődbe Argentínát, így nagy népszerűtlenségnek örvend.

Végül ami maradt a szegény vonatokból....a Lonely Planet nem tévedett: el lehet jutni Buenos Airesből Rosarioba, hetente 2-szer, 8 órás az út( busszal 4), és a vonatkocsik 30 évvel ezelőtti állapota nosztalgikussá varázsolják az utazásunkat.