Minden végzet egyben kezdet is, avagy záró gondolatok Dél-Amerikáról

Nem kevés időeltolódással az Argentínából való valós hazatértem után, ám mégis elérkezett a pillanat, hogy lezárjam gondolataim és történeteim kis folyamát. Ennek megtétele inkább személyes indíttatású, mintsem a közönség kívánsága, mégis a történet kereksége, az i-n a pont adhat még néhány használható benyomást mások számára. Talán nem lett volna szükséges ennyit várni a konkluziókkal mégis biztos vagyok benne hogy pár hónapja még nehéz lett volna azt a három dolgot kiválasztanom, amit mindenképpen meg akarok osztani másokkal. Kétségtelenül segített ebben ezidőalatt a sok-sok beszélgetés, mesélés, anekdotázás és közös emlékezés a hazatértem óta és a jó kérdések amiket kaptam az érdeklődőktől, amikért utólag is nagyon hálás vagyok.

Ezt a záróbejegyzést azoknak írom, akik elhatározzák, hogy meglátogatják-e színes-szagos kontinenst, Dél-Amerikát, vagy hosszabb felfedező útra indulnak magukban vagy magukért valamint azoknak is akik itthon maradnak szeretnék néhány "vásárfia" gondolatot átadni. Bár a blogom leglelkesebb követője, a nagypapám, sajnos már nem olvashatja ezeket a sorokat, mégis neki ajánlom, és bizonyos másoknak is, akikre még vár a nagy út.

A dél-amerikaiak életének egyik legelterjettebb képéről a "napsütés, szenvedély, vidámság"-ról szeretnék beszélni. Bár az argentinokra legkevésbé jellemző a siettség, és felelősségek olyan mértékű egymásra halmozása, amitől az ember már ki sem lát a munkából, mégis a lendület és pörgés alapeleme a mindennapi életnek, pontosabban a magánéletnek. Szerény tapasztalataim alapján két másik országban, Uruguayban és Kolumbiában járva úgy gondolom, egy dolgot mindenképpen megtanulhatnánk a dél-amerikaiaktól: Ahogy a munkában dolgozni kell, úgy az életben élni kell. És az utóbbi a fontosabb.

Persze mondhatnánk, hogy az esélytelenek nyugalmának szerencsés birtokosaik ők: alacsony teljesítményű országaikban soha, vagy legalább is nem mostanában fog a gazdaság olyan szinten zakatolni, amit egy átlag amerikai, vagy európai polgárnak kell napi 14 órás munkájával fenntartani. Ám ez nem igaz. Dél-Amerikában is vannak keményen és sokat dolgozó emberek, akik egy bizonyos életszínvonalat elértek és abból nem adnak le, ennek ellenére valahogy jobban helyezik el a munkát az életük egészében.Hogy kitől kapnak támogatást ebben? Talán egymástól, mert mintha közös elv lenne az élet megélésének tisztelete úgy a cégvezető, mint a sarki boltos között. Hogyan lenne ez elérhető itt nálunk, nem tudom pontosan, de szívesen belefoglalnám magyar nemzeti identitásomba ezt az elemet.

A másik megfigyelésem az őszinteséggel volt kapcsolatos, amit fontosnak tartok megosztani. Utazásaink során akarva-akaratlanul figyeljük az éppen befogadó nemzet fiait. Milyenek, milyen szokásaik vannak, hogyan beszélnek egymással, és velünk idegenekkel.Mi nekik a fontos mi az ami nem. Akár el is ragadtatjuk magunkat odáig, hogy összevetve minőségi sorrendet állítunk fel, hogy ez vagy az a népség "jobb" vagy rosszabb" esetleg lennénk, vagy nem lennénk az ő bőrükben. Az argentinoknak van két magyarok számára furcsa szokása: a beszélgetésekben kizárólag a másik szavába vágva és túlkiabálva őt lehet szót kapni, és igen gyakori az olyan fordulatok használata még hivatalos beszélgetésekben is, hogy "idehallgass, vagy idefigyelj", amiből arra következtethet a megfigyelő, hogy Argentínában nem kertelnek, megmondják amit gondolnak a másiknak mindenféle udvariaskodást kerülve.Milyen egyenes, őszinte emberek!

A másik legelterjedtebb szokás a személyes kapcsolatokban ugyanakkor pontosan ellentmond mindennek. Az argentinoknál a legtermészetesebb dolog kibeszélni a másikat a háta mögött. Olyannyira, hogy még csak nem is pirulnak bele, vagy nem mormogják, hogy ejnye-bejnye, ezt nem kéne az érdekfeszítő részletek felett, hanem bele direktben mindazt, amit a szóban forgó személynek a szemébe még véletlenül sem, akinek mindenki véleménye szerint minden maravilloso (csodálatos). Történetem sommája csupán csak annyi, hogy nincs tökéletes nemzet, mint ahogy minden népet emberek alkotják, akiknek hibái és erényei ugyanazok minden országban.

Egy dolgot mindenképpen mégis importálnunk kéne Dél-Amerikából amint csak lehet: a táncot. Kérlek magyarok táncoljatok! Ünnepnapokon és hétköznapokon, fiatalok és idősek, utcán vagy bárokban! A tánc csodálatos, és amíg csak mozdulni képesek vagyunk ott van mint örök együttlét és örömforrás. Ha valami miatt tovább élnek a dél-amerikaiak, és tisztes, teljes időskort tudnak maguknak az a tánc szeretete. A tánc összehozza a generációkat is,amiért sokkal nagyobb a tisztelet az idősek iránt, és sokkal erősebb a kapcsolat és az egyenrangúság a fiatalokkal. Sose felejtem el a 70 év körül őszhajú bácsit és nénit egy szerda esti milongában tangót táncolni....És milyen kevés is elég hozzá: egy tér egy szoba, néhány zenész, vagy hangfal és pár lépés!Nem kell ugrálni, pörögni, rázni ha valaki nem akarja, csak megfogni a másiknak a kezét, a szemébe nézni, és hallgatni a zenét... Nyáron Chicagoban jártam, és a város a hét majdnem minden napján a közparkokban ingyenes tánctanfolyamokat,majd szabad parkettet biztosított a nyári estékben minden korosztály számára, minden féle stílus iránt érdeklődő számára a jelszó "Let's Dance Chicago"!Miért ne csinálhatnánk egy Táncolj Budapestet? vagy egy Táncolj Kecskemétet? Közelebb kerülnénk az élet megélésének élményéhez talán egy lépéssel...

Ezt a három dolgot pakoltam be a bőröndömbe mikor elhagytam Argentínát: az élet szeretetét, az emberi tulajdonságok univerzálisságát, és a táncot. Most hat hónap után veszem elő ezt a bőröndöt, és remélem hogy tudok velük kezdeni valamit...és talán mások is.

Karácsony Argentínában

Izzadós. Az elmúlt hónapokban, amikor még kétnaponta ingadozott a hőmérséklet 20 és 35 fok között azt mondogatták nekem, majd meg fogom látni, milyen elviselhetetlen a karácsony.Nem hittem nekik, de igazuk lett. Valahogy az én fejemben a feldíszített fenyőfák és a sorégők megjelenése automatikusan magával hozza a hideget.Bár Rosarioban és Buenos

Airesben is lassan előkerültek az ajtódíszek, nagy piros gömbök, és túldíszített áruházi karácsonyfák mikulásbábbal, ezek látványa

inkább még inkább izzadásra késztette az embert mint semhogy lehűtötte volna.

A karácsonyi kellékek, egyébként szinte kivétel nélkül műanyagból vannak, a főként kis fát beleértve, ez alól kivételt talán Dél-Argentína jelenthet, ahol a gleccserek mellett eléldegélnek a fenyőfák, de szerencsére még nem őrültek meg annyira az észak és közép- argentinok, hogy onnan fenyőfát hozassanak maguknak karácsonyra. Még.

Az ünnepi készülődés érdekesen keveredett a szokásos családi nyaralások megtervezésével, mivel ITT NYÁR VAN, misem természetesebb, hogy mindenki kiveszi szokásos éves szabadságát, legalább egy hónapot...egy kedves ismerősöm szerint januárban és februárban Argentínában a fű sem nő....igaza van. A papír írószer bolttól, az egyetemen át az önkormányzatig, a dolgozók száma a nyitvatartási órával együtt megnegyedelődik. Argentína kiteszi a "Nyaralni mentem" táblát. A legtöbben a brazil és az uruguayi tengerpartokat választják( az argentinok állítólag rondák), néhányan délre mennek hűsölni, és Rosarioban a legtöbben kifekszenek a Paraná partjára.Mindezeknek megfelelően ugyanabban a kirakatban árulják a karácsonyfadíszeket mint a strandpapucsokat, és a napozószőnyeget.

A karácsonyi ünepeket, melyet a hozzám közel lévő baloldali

érzelmű, világbakikiáltósan atesita argentin ismerőseim csak "Ünnepeknek" hívnak, amely spanyolul a fiestas, vagyis "Bulik" kifejezésnek is megfelel, és sokan nem is állítanak karácsonyfát, nem könnyű itt a betlehemi történettel azonosulni. Az adventi készülődés teljesen ismeretlen számukra, az ajándékvásárlási roham annál inkább. A karácsonyi vacsorák speciális menüjével kapcsolatban többszöri felméréseim szerint a menük a következőek:

• Elvetemülten Európát majmoló családok: gesztenyés pulyka
• Kevésbbé elvetemültek: pulyka sok sok salátával
• A többiek: ugyanaz az asado(sült hús), amit minden vasárnap elfogyaszt a családjával, néhány különlegesebb előétellel, és desszerttel körítve.

A lakótársam karácsonyi menüjéből két számomra kedves nevű ételt szeretnék említeni, amiknek a receptjét szívesen megosztom bárkivel akiknek az elnevezés legalább annyira felkelti az érdeklődését mint nekem: a pionono, és a vitelton.

Az étel, mint minden argentin társadalmi érintkezésben központi szerepű ( ha már a fát kilőtték), mellett természetesen rengeteg mennyiségű pezsgő, bor, és cidra ( almabor) kerül elfogyasztásra karácsonykor. Maga az ünnep valójában 1 napos, sőt 4-5 órás. A december 24-én, este 8-9 körül az előételekkel kezdődő maratoni evés az éjfélkor történő egész várost háborús ütközetté átalakító tüzijátéksorozatba torkollik, majd ezek után az ajándékok kicsomagolásába. Ezekeután mág hajnalig meg a dajdaj. Megjegyzésként itt fontos, hogy december 24-én kívül az ajándékozás szempontjából fontos ünnep a január 6- is, a "Reyes" amikor is érkeznek a három királyok, Melchor, Gaspar és Baltasar, és hozzák az ajándékokat. A szerencsésebbeknek legalább is repetaként, a kevésbé szerencsésebbeknek választaniuk kell köztük és a Nino Jesus "szállítmánya" között.

Összességében, bár a nyarat nagyon szeretem, a karácsony hangulatát nem áldoznám fel semmiért sem egy trópusi országért. Élménynek érdekes, izgalmasnak nem nevezném, mert például annyira nem mókás leégett háttal szép ruhában ünnepelni, vagy csurig izzadtan állni a konyhában. Barátaimnak köszönhetően mégis megérintett minket a karácsony hangulata egy rövid időre: December 25-én a hajnali pár órás esőben, és még sötétében, fáradtan Dzsingölbelszt énekelve a teraszon.

Egyetemre járni

Argentínában könnyű bejutni az egyetemre, élvezet kurzusokra járni, és szinte lehetetlen diplomát szerezni.

Az állami felsőoktatás ingyenes, felvételi vizsga sincsen, az ember beiratkozik, órákra jár, és az óráit akkor veszi fel és vizsgáit akkor teszi le a képzés évei alatt amikor jól esik neki. Az alapképzés, ha valaki (nagyon kevés valaki) minden tanévben minden kurzusából rendszeresen sikeres vizsgát tesz 5 év (alapképzés!). Ám mivel a rendszer ennyire flexibilis, nagyon sokan nagyon hamar feladják a küzdelmet és abbahagyják, vagy éppen ugrálnak szakról szakra. Sokan (nagyon sokan) az 5 éves szenvedést hosszabítják meg 6-7-8...végtelen hosszú évekig. Állítólagos mentorom Emiliano 37 éves, és az utolsó 4 vizsgájára készül ami után talán már nekiáll a diplomamunkájának is...A rendszer ugyanakkor másik jelentős rizikó tényezővel rendelkezik: a tananyag. Argentínában minden szerzőt EREDETIBEN olvasnak. Bárha van is tankönyv, egy társadalomtudományokat hallgató diák nem élhet Weber, Foucault, Durkheim, Arldt, Borges és társaik állandó szívet melengető jelenléte nélkül. Az argentin hallgató ill oktató úgy felel, ill. ad elő, mintha egy tudományos cikket olvasnánk: "XY írta 2006-ban ebben és ebben a fejezetben, utalva ZW-re aki a QRS című esszéjében fejtette ki...olvassátok el ti is, érdemes". Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy egy-egy vizsgára való felkészülés- eddigi nem reprezentatív mintavételem alapján az argentin egyetemisták közül- minimum 1 de inkább 2 hónap, a szakdolgozat minimum 1 de inkább 1,5 év munkát és tanulást jelent.

Mindezek következtében, a mesterképzésig már csak 10-20 fős csoportok jutnak el, szigorúan 30 felett. (Harminc alattiak esetleg a külföldi csere diákok).

Utóbbi zárójeles kategóriaként sikerült bejutnom a Társadalmi nem és Szexualitás" c.mesterfokú kurzusra Rosario-i Nemzeti Egyetemén csekély 200 pesó ellenében (kb. 10 000Ft). Az élmény a sokszorosát is megérte volna.

Nehéz mindent leírni, átadni ebből a 1,5 hónapból, amit velük tölthettem. A 15 nővel (és az időnként felbukkanó, de a végére megijedve elmenekülő, sajnos be kell vallani, nagyon gáz antropológus fiúval) az elmúlt hétvégék péntek estéin és szombat délelőttjein szedtük darabokra a világ patriarchátusát. A helyszín: A Bölcsészkar menekültszállónak beillő épülete, aula 8, omladozó falak, falfirkák, szemét mindenhol, használhatatlanságig összefirkált tábla, kopott kis egyszemélyes kézitámlás székek, egy nagy plafonról lógó ventilátor, és becsukhatatlan ablak. A diákok: Nők. Harminc és hatvanöt között. Nagyrészük egyedülálló, elvált, gyerekes. Foglalkozás szerint pszihológus, tanár, ügyvéd. Az oktató: Erősen dekoltált, és gömbölyded szuperfeminin negyvenes (vagy ötvenes) szociális munkás, doktorandusz, témája a vérfertőzés a családon belül, mellrákból éppen felgyógyulva. A téma: minden ami nő és férfi, hatalom, elnyomás, erőszak, szex,politika, élvezet, orgazmus,anyaság, prostitúció, homo-transz-bi-inter-metro stb szexualitás.

A legmegdöbbentőbb mégis a hangulat. Egy egyetemi kurzus aminek hangulata van. Lendülete, feszültsége, konfliktusa, oldódása, kimerülése, és megindítása. A hallgatók gondolkodnak, reflektálnak, vitáznak, kiabálnak, hadosznának, sírnak, nevetnek. Részt vesznek nem csak az órán, hanem a társadalomban is amiben élnek. Nem olvasnak több szakirodalmat mint az átlag diák, csupán ahogy tudnak részt vesznek mindazokban a folyamatokban amik őket sodorják, próbálják terelni, alakítani azokat, vagy legalább is elhelyezni magukat bennük a vágyaik szerint. "Autonómiát hódítanak".

Mindebben persze a férfiaknak is fontos szerep jut. Legalább is egynek, Marcelo-nak, aki termoszokkal felszerelt köténykéjében járja fáradhatatlanul a tantermeket, és a kopott támlás székedig hozza a kávét, úgy elkészítve ahogy szereted. A leghevesebb férfiellenes vita kellős közepén sem hátrál meg, kopogás nélkül beköszön a terembe, és hirtelen minden nő rá figyel....persze a kávé miatt.

Argentínában dolgozni I.

Gyalog járok. A munkahelyem 16 sarokra van a lakásomtól. Egy sarok, vagyis cuadra, hivatalosan 100 méternyi utcát jelent.A dél-amerikai városok nagyrésze négyzetrácsos, mint a matekfüzet, 10sarok előre, kettő balra, 3,5 jobbra...így magyarázzák az utirányt.

Útközben van 3 közért, 3 zöldséges, 2 pékség, 5 trafik, sok sok lézengő gimnazista, akik a délelőtti iskolai turnus után rakottszoknyás egyenruhában, üldögélnek a járdapadkán a trafik előtt vagy a buszra várva cigiznek. Férfiak mellett elhaladva cuppogások, füttyögések, miegymás. A legtöbbször még meg is állnak, vagy épp abbahagyják éppen végzett tevékenységeiket (pl. járdaaszfaltozás) és úgy fejezik ki visszatarthatatlan tetszésüket. Már csak mintha bogarak zümmögnének a fákon. Az irodához közeli pékségből kiinteget az eladólány, a múltkor bemutatkoztunk egymásnak, amikor megkérdeztem tőle, hogy mondják, hogy "zsömle" spanyolul.

Megérkezem az irodához, a redőnyök lehúzva sehol senki még.Miért is lenne, hiszen épp 12:55-van a munkaidő pedig csak 13:00-kor kezdődik, így 14:00-ig nyugodtan meg lehet érkezni. Ez alól kivétel, ha valami hivatalos szervvel van elintéznivalója az embernek telefonon, mert ők csak délelőtt dolgoznak. Délután kettő után még sohasem sikerült hivatalnokot elérnem. Egyébként is egy óra körültől beüt a szieszta, amit csak a közeli élelmiszerdepó méretű szupermarket nem tart be, így kihal az utca 4-ig 5-ig. Sokszor az ablakból lesem kopogó szemekkel, hogy a szemközti trafikos felébredjena délutáni pihenőből.

Az irodába belépve az ajtón bedobált leveleket nézem, nem jött nekünk semmi, az épületben lévő többi szervezet, egy közösségi rádió, egy ingyenes számitógépes oktatást végző szervezet és egy újságíró szövetkezet leveleit a közös helyre teszem. A konyhában vizet melegítek, jó lesz majd a mate-hoz, de nem szabad felforralnom,mert attól keserű lesz az íze. Termoszba öntöm és felmegyek az emeletre.

Az irodába elsőként érkezem, felhúzom a redőnyöket, bekapcsolom a számítógépeket megyek kezet mosni a mosdóba, ahol a külön kis vödörbe gyűjtött WC papír miatt melegebb napokon igazi pottyantóshoz illő "illatok" szállingóznak. Vissza az irodában megeszem a kis dobozban idáigszállított ebédemet,amit legtöbbször az útközben található ismeretlen eredetű és stílusú ázsiai vegetáriánus kifőzdében veszek, (a legjobb a rántott sütőtök) és a mintegy 200Ft kilójáért frissen vásárolt epret, és megnézem az e-mailjeimet, a facebook-ot, a híreket spanyolul, angolul, magyarul, valami klasszikus zene csatornát kapcsolok....ha épp valami sürgős teendőm van, persze azzal foglalkozom, de erre az elmúlt 8 hónapban ritkán volt példa.

Chichita a zseniális titkárnő érkezik elsőként, persze ő van hogy előttem is ott van,mert közel 75 000 Ftért dolgozik feketén az amúgy 70 éves mindig valami nagy színes fülbevalót viselő Chichita (amúgy Dolores) ,így bár félmunkaidős az állása, sokszor túlórázik.Hogy lojalitásból, vagy kötelezettségtudatból, még nem sikerült rájönnöm. Puszi a jobb orcára (szigorúan egy és a jobb oldalon), qué tal, cómo andás, qué dice, qué cuenta, cómo va, qué hacés ? Mindez a "hogy vagy rituális megkérdezési formái, és egyszerre legalább kettő félét kell használni a másik felé, pl: Hola, cómo andas, que dice? vagy Hola, que tal, cómo va?És a válasz minden esetben "Bien bien, y vos?" vagyis Jól jól és te?

Ám mindez csak rituálé, a valódi hogy vagy kérdés mindezek után következik, a mit csináltál tegnap este, mit csinálsz ma, hogy van a családod, barátod, kutyád, mit ettél reggelire, és mit csinálsz a hétvégén kérdésekkel, vagy ha éppen csináltál valamit a hogy sikerült kérdéssel folytatják az éppen csak megkezdett munkaidőt. Ezek a kérdések később a többiek érkeztével megismétlődnek, minden egyes alkalommal felém is egymás felé is, majd a válaszok, vagy épp a másikról szóló válaszok, egy kis mate egy kis keksz mellett néha, hosszabbra nyújtva is a beszámolót, sőt legtöbbször leginkább munkamegbeszélések kellős közepén, ha véletlen szóba kerül a "tegnap" az "ebéd" vagy épp a "kutya" kifejezés. Így a nap végére már mindenki fejből tudja, hogy ki mit csinált, csinál és fog csinálni.Így könnyű közvetlen, barátságos társadalomnak látszani...

Argentína "saját" Méltányos Kereskedelme

Pár hete történt a felismerés velem, hogy mintegy 5 sarokra lakom egy ún. Mercado Solidario (Szolidáris Piac)-nak nevezett üzlettől, ami már a nevéből is sejthetően a méltányos kereskedelemet, vagy ahogy itt nevezik, "comercio justo"-t , a gazdaság szervezés egyik alternatív formáját képviseli. Mivel otthon az Útilapu jóvoltából volt már szerencsém megismerkedni a méltányos kereskedelem alapvető ideáival, így nagy kiváncsísággal kerestem fel az üzletet. A méltányos kereskedelemnek nagyon leegyszerűsítve az az egyszerűnek tűnő, ám a világ nagyrészén semmilyen mértékben nem megvalósuló elv az alapja, hogy a terméket előállító termelő-dolgozó, a munka értékének megfelelő, méltányos fizetést kapl , amire ráépülnek a tisztességes feltételek mellett végzett kereskedelem, demokratikus, emberi jogokat, és integritást tiszteletben tartó munkakörülmények, a nyersanyagok feldolgozásának fenntarthatósága a környezetben, a termelés hasznának a közösség fejlesztésére való fordítása és hasonló "egyértelműen" támasztott igények a termelés-fogyasztás szervezésével szemben.

Ezen célok elérése érdekében mára már számos nagy nemzetközi és nyugat európai civil szervezet és alternatív importőr vette zászlaja alá a méltányos termékek elterjesztését a kevésbé méltányos nyugati piacokon, amiket szép egyenszimbólummal, és a hozzá tartozó minőségellenőző rendszerrel kategorizálva hajóztatott vagy épp reptetett a közép-, és felsőbb társadalmi osztályok által lakott nagyvárosok negyedeinek csillivilli "Harmadik világ" boltjaiba. A kritikus hangnem nem véletlen, ugyanakkor igazságtalannak sem szabad lenni: a kizsákmányolást oly könnyen igazoló liberális világkereskedelem nem várja tárt kapukkal a méltányos termékeket, amiknek bejuttatásához bizony , az eladhatóság "trójai falovával" volt lehetőség egyáltalán ezen alternatíva megismertetésének.

A méltányos kereskedelem, vagy a nagyvilágban használatos becenevén "Fair Trade" ugyanakkor sajátságos, számomra megfoghatóbb, organikusan szerveződő változata az argentin.

A termékek messze elkerülik a csilli-villi boltokat, sőt csomagolásuk sincsen, sem pedig "fair trade védjegyük: Szövetkezetekbe szerveződött kistermelők árulják őket piacokon, vagy éppen egymás közötti csere révén eljuttatva más szövetkezetek kisboltjaiba,vásáraikra a viszonteladó szerepét nagyon ritkán bevonva. A tőlem 5 sarokra lévő bolt valójában a Cooperativa de Mercado Solidario, azaz a Szolidáris Vásár Szövetkezet nevű kis, "cég"-é, akik saját termékeiken kívül, árucsere, valamint közvetítő szerepében adnak helyet kistermelők, kézművesek, vagy más szövetkezetek termékeinek. A bolt, amely egyben tudatformáló tér( helyet ad filmklubnak, étteremnek, vitáknak, gyerekfoglalkozásoknak), mident árul. Minden egyes terméke egy-egy történet, El Trocadero élelmiszerek, El Espejo nevű papíráru szerek ( www.elespejo.tk), az Eloisa Cartonera nevű utcai kartongyűjtögetőktől vásárolt papírra nyomtatott szépirodalmi könyvek kiadója...(http://www.eloisacartonera.com.ar/), és a Jujuy északi tartományból érkező indián közösség szőttesei...mindahány emberek által, munkaórákon át gondosan, egyesével készített termékek.Persze egyből felmerül a kérdés: honnan tudom, hogy természetes alapanyagokból készült, bio-öko, embereknek való körülmények között stb....a válasz egyszerű: az árucsere, vagy együttműködés a szövetkezetek és kistermelők személyes kapcsolatán, az együttműködés feltételeinek közös megállapításán, és leginkább a közös cél a méltányos ár-szolidáris kereskedelem elterjesztéséért való küzdelmen alapszik. Bár mára már ezen itt egyszerűen "szolidárisnak" nevezett gazdasági felfogáson osztozó termelők és szövetkezetek egy Argentína méretű hálózatot építettek fel (Red Argentina de Comercio Justo), aminek célja a minél szétterjedőbb és szorosabb szövetség a szolidáris termékek népszerűsítése, valamint civil lobby szervezetekkel is rendelkeznek már, a boltba belépvén minden egyes termékre rákérdezve az üzletvezető elmondja, hogy ki készítette, honnan származik, és miből van.Nem jobb érzése-e egy ilyen sálat a nyakunkra tekerni? egy ilyen lekvárt a kenyerünkre kenni? (Gondoljunk csak a nagymamánk által kötött sáljainkra és az utánozhatatlan házi lekvárokra....)

Hogy mindez "gazdaságilag megengedhető"-e egy társadalom számára, hogy ismerje a lekvárja készítőjének a nevét, vagy hogy hány barackot tettek bele megkérdőjelezhető, de a gyakorlat szerint nem lehetetlen: a boltban található termékek ára a velük megfelelő kategóriájú ( azaz nem PVC lekvár, és nem toxikus szappan) termékeknél még egy kicsivel olcsóbbak is. Olcsóbbak,mert nem a vásárló bio-öko hisztériájának a kihasználása a cél, csupán az előállításhoz szükséges munka méltányos megfizetése. Számomra az argentin "szolidáris" termékek kulcsa a helyben előállításban, a helyi alapanyagok, helyi munkaerő, helyi fogyasztás, és ha pedig távolról érkező termékekről van szó, akkor pedig a csere lehetőségének kihasználása jelenti.Persze nem reális elvárni egy országtól, várostól, vagy falutól, hogy minden ami szem szájnak ingere heyben állítsa elő, ám ha egy polcon látok magyar szolidáris baracklevárt és brazil szolidáris kávét, nagyobb eséllyel hiszem el, hogy azt nagyon távol készített kávét ugyanolyan körülmények, és minőségi feltételek, és ugyanolyan célból állították elő mint az itthon jólismert lekváromat, és szivesebben is támogatom azt.

A méltányos kereskedelem egyik kulcsának kéne lennie minden országban a helyi termelési viszonyok-nyersanyagfeldolgozás, munkavégzés, kerekedelem méltányossá tétele, még ha nyilvánvalóan is a kizsákmányolásnak különböző szintjei is léteznek az egyes országokban a történelem okozta országok közötti diferenciálódás miatt. Nem csak importálni kell a jó minőségű, környezettel és a közösséggel egyensúlyban lévő termékeket, hanem saját házunk táján is bevezetni őket.

Megjegyzés: a boltról, és a méltányos kereskedelem hálózat kialakulásáról Argentínában az alábbi linken olvashattok spanyolul:

http://www.mercadosolidario.com.ar/blog/, http://www.enredando.org.ar/noticias_desarrollo.shtml?x=20818

Színház kívülről belülről

Mindkét irányból ismerkedtem vele.

Mint néző, és mint színész is. Nem kell megijedni kedves ismerőseim, még mindig én vagyok én, és továbbra sem fejlődtek ki eddig teljesen ismeretlen ambícióim. Ez utóbbi egy színházi eszközökre alapuló, az életben lévő hatalmi és erő viszonyok kezelésére bátorító, csoport és önfejlesztő módszerről szóló szemináriumon történt.Egy szóval egy bevezető délutánon az "Elnyomott Színházába", vagy másként Teatro del Oprimido.Na de ne szaladjunk ennyire előre. Nézőként is nagy élményként éltem meg a Gyertyák csonkig égnek című Márai Sándor könyv argentin adaptációját, amire még helyi viszonyok között is elég drágán sikerült

jegyet szereznem.....no de mégsem ez volt a legjobb darab amit itt láthattam, mint ahogy az el Teatrillo nevű színházi műhely Oscar Wilde darabja sem, aminek színpadi megjelenítését még a legnagyobb erőlködés mellett sem tudtam Angliába képzelni.

Kedvenc színházi élményem egy eldugott kapualj mögött rejlő "kultúrház" szerűségnek nevezhető péntek esti rövid egyórás stand-up comedy-je

volt, ahol a viaszosvászon terítővel letakart kempingasztalon árulták az olcsó sört és az empanadat, és melyen Pablo barátom kenyérkereső foglalkozását megismerhettem. Ő volt az utóbohóc.

A gyertyák csonkig égnek-re nem akartam elmenni. 70 pesó volt, abból egy hétig jól eszem! Ha nem is jön a kedves magyar-svéd barátnőm, lehet, hogy nem is foglalkozom vele, de meglátva a plakátot az utcán, Márai nevét, akitől ugyan csak ezt az egy könyvet olvastam, és mást egyet sem, azt hiszem hirtelen kemény elhatározás fogott el, hogy ezt meg kell nézni.

Ez az előadás jó példa volt arra, hogy tudjam: nem mindig kell hallgatni a belső hangra....

Amellett, hogy maga a színház fizikai állapota, a világítás és a hangosítás kritikán aluli volt(Konrád szenvedélyes önvallomása utáni feszült csendben áthallatszott a szomszéd teremben próbáló rockzenekar) a színészek sem tudtak mély nyomot hagyni. Bár a főszereplő bácsi aki Konrádot játszotta, kétségkívül megmentette a darabot a teljes csődtől, bár szegény ehhez közel 1,5 órán át nyúló monodrámát adott elő.Ahol néha betotyogott hol balról, hol jobbról a Nini cselédet játszó néni, és mondott egy sort. De a legérthetetlenebb szereplő a 40 év után érkező barát volt, aki az érthetetlen hápogáson vagy nyöszörgésen és a padló mélabús nézésén kívül nem csinált semmit de semmit. A címre való utalást, pedig a bal sarokban elhelyezett sor gyertyatartó érzékeltette finoman, amikben a darab végére elaludtak a gyertyák, és amit nagy valószínűséggel csak én vettem észre, ugyanis a darab és a könyv címe is spanyolul "Az utolsó találkozás"-ra lett lefordítva.

Így hát másik színházba mentem...az "Elnyomott Színházába". Ahol színház és valóság olyan észrevétlenül keveredik, hogy bármily kevés színészi tehetséggel és bármennyire sok gátlással áldott meg az ég, egyszer csak ott találod magad a színpadon egyedül, táncolva, énekelve, sírva, káromkodva, és mindenki rád figyel. A teatro del Oprimido a 60-as évekből érkezett hozzám, egy olyan drámapedógógiai- színházi módszer melynek az alapja Bertold Brecht epikus színháza, és Paolo Freire híres és istenített brazil pedagógus az Elnyomott Pedagógiája elnevezésű alternatív tanítási módszerből áll össze kidolgozója, és mestere pedig Agosto Boal. Lényege, hogy a résztvevők, színészek vagy nem, a testi és szóbeli kifejezés útján ábrázoljanak erő és hatalmi viszonyokat amiket megélnek a mindennapjaikban, és ezenfelül próbáljanak rá, szintén a színészet eszközeivel megoldást találni, hogy azt majd a való életben alkalmazva, tudják saját szűkebb és tágabb közegüket jobbá, élhetőbbé, kevésbé elnomóvá tenni.

Részletesen róla és a módszerről itt lehet olvasni angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Theatre_of_the_Oppressed. Argentínában nagyon népszerű, nemcsak "előadásokat" tartanak, ahol a nézők közbeléphetnek, sőt közbe is kell, hogy lépjenek, hanem rendszeres oktató szemináriumokon sajátíthatja el bárki, a teatro del oprimido legfontosabb eszközeit, amiket aztán otthon, a munkahelyen, az iskolában vethet be, amikor már semmi sem segít...meglepő hatást érhet el.

Nagyon izgultam, mikor először mentem a Fórumszínháznak nevezett módszert bemutató első foglalkozásra, ahol nem kis meglepetésemre, vasárnap este 8-kor egy külvárosi kerületben egy nagy szimbolikus erejű kultúrházban találtam magam 20 mindenféle korú, nemű, színű emberek, akik este 11-ig nem restellettek ott ülni egy körben és a világ és Argentína megváltásáról eszme cserélni! A foglalkozás a közönséget megmozgató zaj és figyelem és közösség építő játékokkal kezdődött, majd egy 20-perces mini-előadás keretében az 5 színész(akik közül egyikőjük sem az:) mutatták be "a munkaszerződés" mint társadalmi problematika tipikus szituációját egy állami kórházi rendelő agyonhajszolt dolgozóin keresztül. A kis előadást követően a nézőtéren ülőknek lehetőségük volt egy egy ponton újrakezdeni a darabot, beállni valamelyik színész helyére, és átalakítani úgy annak a személyiségét, hogy az valamiféle megoldást hozzon a konfliktushelyzetre.Az új jelenet újabb problémákat vetett fel, megvitatás, újabb jelentkező, még egy elképzelés....így haladtunk ezen a kellemes késő téli vasárnap délután keresvén a társadalom jobbá tételét jelentről jelenetre...

Színház az egész világ...

Azt gondolná az ember, hogy a kiabálás a grimaszok, egy egy érzelem testi és hangi kifejezése ha nem is egyforma de hasonló jelentéstartalommal bír mindenhol a világon.Ha valaki hangosan kiabálva beszél, vagy ha éppen néz mozdulatlanul maga elé, valami üzenetet küld felénk, amit mi igyekszünk feldolgozni, mint fontos kiegészítő információt ahhoz amit a szavak jelentenek.

A színház az a hely ahol közvetlenül ki vagyunk téve, a saját kis meta értelmező- szótárunkkal való szembenézésre, amikor nem a saját életünkben éljük át a jeleneteket, hanem egy jobb esetben kényelmes székből figyelhetjük kívülállóként a színészek között folyó beszélgetések közvetlen és háttérben zajló információ áramlását. Mint néző könnyebb minderre odafigyelni, mint "színész" a saját életünkben. Ez a lehetőség különösen érdekes megfigyeléseket szül, ha egy másik ország színházába csöppenünk, melyben rengeteg eddig a mindennapi életben még fel nem fedezett kulturális különbségre figyelhetünk fel, amire nem is gondoltunk volna.

Az argentin színház faragatlan. Nem tudok jobb szót találni rá, bár nem is bírálni szeretném. A színészi játéktól elkezdve, a színház berendezésén, a nézők viselkedéséig más. "Az argentin az utcáról", aki amúgy is hangos, harsány, örök túlzásokban fogalmazó, színpadra kerülve, kihangsúlyozva, felnagyítva már már súrolja az "idegesítő" határát. Ha a felkészületlen néző nem ismeri az argentinokat legalábbis, biztosan kiszalad félidőnél, mert már nem bírja a harsánykodást, és fellengzést, ami minden karakterben ott van, még az alázatos szolgálóban is fel fel bukkan. Emellett a mobiltelefonok, széknyikorgások, hangos megjegyzések, zajok a színháztermen kívül állandó kísérői még egy drágább előadásnak is.Ám ha már volt szerencséje megismerni az argentinokat előtte, akkor szerencséje van, mert megláthatja ezek mögött a színészi játék másságait is.

Nem szeretnék színház kritikusnak feltűnni, távol áll ettől a bejegyzéstől mindenféle álszakértő vélemény nyilvánítás, csak azért akartam leírni pár sorban, tanácsként más, külföldön élők számára, hogy ha tudnak menjenek színházba...sokat tanulhatnak a társadalomról, amiben élnek, még ha azt hitték már kiismerték őket töviről hegyire...